?És még egymillió lépés...? - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra (VII. rész) PDF Nyomtatás E-mail
Cikkek - Dél-Dunántúli Kéktúra
Írta: Tapír   

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

 

7. rész

 

DDK

 

---------------------------------- ----------------------------------------- -------------------------------------------- ---------------------------------------- ---------------------------------------- --------------------------------------- ----------------------------------------------- ------------------------------------- 

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

7. szakasz: Kaposmérőtől Abaliget vasútállomásig

 

 

Október 24-25-én, a lakásfelújítás kellős közepén, egy héttel a tervezett költözés előtt kerítettem sort erre a túrára, mintegy pihenésként, mert már igencsak untam a glettelés-festés-takarítás szentháromságot…

A hajnal fél 5-ös vonattal indultam Siófokról, hogy mire kivilágosodik, a megindulási pontra érhessek. Fonyódig még nem is volt probléma, azonban ott át kellett szállnom a diákokat begyűjtő reggeli kaposvári személyvonatra. Háááát… Áldom a sorsom, hogy nem most vagyok diák, én ezeket nem bírnám hosszú távon elviselni, összezárva lenni velük az osztályban egész nap… Épp elegendő a vonaton és az utcán. Megkönnyebbülés volt megérkezni Kaposvárra és átszállni a Gyékényes felé induló, majdnem üres személyvonatra. Ekkor már kivilágosodott annyira, hogy lássam, nem éppen verőfényes napsütésben lesz részem a továbbiakban, a ködben alig pár száz méterre lehetett ellátni. Kaposmérőn leszállva begyűjtöttem a forgalmista hölgytől egy állomási pecsétnyomatot, majd a szerelvényigazítást későbbre hagyva gyorsan neki is indultam, hogy mielőbb kikeveredjek a faluból. Az állomás helyzete miatt sajnos szinte az egész falun végig kellett gyalogolnom, a szénfüst és a kutyaugatás mellett hamarosan a főút reggeli forgalma is súlyosbította a helyzetet, megspékelve néhány elég meredek arccal. A hajdan Középrigócra tartó vasút mára már teljesen felismerhetetlen nyomvonalát elérve kellett délnek fordulnom, itt volt egy kis tanácstalanság, mert a kék jelzés egyáltalán nem mutatja ezt a letérőt, csak jóval beljebb, egy oszlopon eldugva szerénykedik egy kopott jel. A néhány faluszéli házat elhagyva elértem a Kapos hídját, itt kicsit nekivetkőztem, ittam pár kortyot aztán haladtam is tovább a homokos talajú úton. Balra halastó terült el a ködben, mögötte pedig a Kassai-féle lovasíjász-komplexum épületei. Érdekes, Makovecz-stílusú építmények, sajnos a köd és a távolság miatt nem tudtam jó fotókat csinálni róluk. A Bárdi-patak hídja előtt egy róka ugrott ki elém az útra, majd percekig magát nem zavartatva haladt velem egy irányban, végül a másik oldalra távozott. A Kassai-birtok mellett romlott kis betonút kezdődik és vezet be Bárdudvarnok felé. A hátrahagyott potyadék alapján a birkák is szívesebben járnak szilárd burkolaton, mint a sárban… Kaposdada szélén egy kis tavacska bújik meg az út mellett, partján padokkal, szép kezdeményezés. Maga Kaposdada csak néhány házból áll. A kép elég vegyes, rendes porták mellett jó nagy „szeméttelepek”, ahogy az lenni szokott. Vékony aszfaltút vezet fel jó meredeken a dombtetőn elterülő Dadai tanyák nevű településrészhez. Itt emelkedtem bele úgy igazán a ködfelhőbe, a látótávolság még jobban lecsökkent. A szemüvegemre folyton kicsapódott a pára. Ezen a részen már igen szép házak sorakoztak az egyre nagyobb méretű telkeken; egy ilyen csendes kis helyen már el tudnék éldegélni… Az utolsó házat elhagyva kiértem a Bükki-mező dűlőútjára, majd hamarosan egy kereszteződésnél délnek fordulva egy víztől csepegő akácosban gyalogoltam tovább. Pár száz méter után ismét mező, a párában hangosan „zenélő” nagyfeszültségű vezeték, majd a Steiner-tanya romjait láttam bal kézre. Már csak pár jelentéktelen maradvány áll az egykori épületekből, valaki viszont autógumi-lerakónak használja a területet. Rövidesen egy kövezett úthoz értem. Itt a Kék tesz egy kis kitérőt nyugatnak, mert az eredeti nyomvonalon elterülő rétet bekerítették, ottjártamkor éppen rengeteg birka reggelizett a sűrű ködben. A legelőt megkerülve megérkeztem a szennai szőlőhegyre. Egy szépen rendben tartott pince előtt fából ácsolt padokat és asztalt találtam, meg is álltam tízóraizni (bár még nem volt 10 óra  ).


1


E kis szünet után begyalogoltam Szennára. Az óvoda mellett elsétálva okoztam egy kis fejtörést a levegőzni kihajtott kisgyerekeknek, élénken találgatták, ki-mi is lehetek… A falu főutcáján viszonylag nagy volt a forgalom. A központban épült skanzen épp zárva volt, nem volt kedvem még egy órát ott dekkolni a nyitásig, ráadásul ez alkalommal a számomra ismeretlen Zselic vonzóbb is volt, már akartam látni egy kis „igazi” erdőt, ezért a postán szereztem bélyegzést és siettem is tovább. Az út mentén vadvirágok jó két méter magas, farönkökből mívesen kifaragott szobrai sorakoztak, igazán érdekes látvány volt.


2


Egy darabon a Kék a Zölddel együtt a műúton vezet Zselickisfalud felé. A falu vége után jó meredek, löszbe vágódott kaptatón jutottam fel a Zselici Táj MgTsz hajdani majorjáig, ami -igaz más néven- ma is működik, bizonyítva, hogy megfelelő kézben igenis életképes ez a termelési forma. A telep előtt számos autó sorakozott, bent pedig modern gépeket készítettek fel a következő munkára. A kapu mellett ősrégi mobil gőzgépet állítottak ki, nagyapám még dolgozott ilyen mellett a cséplésnél. A telepnél a Kék és a Zöld eltértek nyugatnak, hogy egy földúton közelítsék meg Patcát, de akkora volt a sár -és ami még rosszabb, a köd- hogy inkább maradtam a nem túl forgalmas műúton, és Patcát, Szilvásszentmártont, valamint a mellettük elterülő szőlőhegyet levágva haladtam Zselickisfalud felé. (A Kék ezen kitérője, amit most levágtam, inkább a kilométerek szaporításának tűnik, vagy az is lehet, hogy csak engem vonzott jobban a Zselickisfaludon túli nagy erdő, ezért nem akartam jó órás hurkot tenni egy újabb szőlőhegy megtekintésére.) A patcai bekötőútnál áll a Katica-tanya turistaház jópofa táblája.


3


Zselickisfalud előtt egy kaszáló szélén körben számtalan cölöp sorakozott, mindegyiken egy-egy deszkából készített madárodúval. Szép dolog; remélem, az olasz vadászok messzire elkerülik majd ezt a környéket! A faluban már jártam régebben, talán ötödikes lehettem, szóval lassan húsz éve… Nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz majd élőben, ami halványan még élt az emlékeimben! A református templom melletti ifjúsági tábor épületeiben volt anno a szállásunk, kíváncsian léptem be újra az őket rejtő kertbe. Tényleg igaz a mondás: amit gyerekkorunkban olyan nagynak látunk, felnőttkorunkra összemegy – sokkal nagyobb házakra és kertre emlékeztem! De a területet továbbra is szépen rendben tartják és használják, szerencsére nem lett az enyészeté, mint annyi más helyen. A főépület előtti csapnál feltöltöttem vízkészletemet, majd a szokásos módon tiszteletemet tettem a templom előtti hősi emlékműnél.


4


A leírás szerint a faluvégi Vándor kulcsosháznál lehet beszerezni a helyi pecsétet. Ez a ház kissé kopottas, de azért rendezett, ott jártamkor épp zárva volt. Itt nem bélyegezni kell, hanem előre gyártott „nyalókát” lehet beragasztani az igazolófüzetbe a kerítésre szegezett dobozból. Szerencsére nem kellett egy kocsmába bemennem a pecsétért (Gálosfa kivételével a szakasz többi pecsételő helyén sem, nagy örömömre!). Az utca végén balra fordulva egy újabb, ismét jó meredek löszmélyúton felkaptattam a dombhátra – ismét csak bele a sűrű ködbe. A Bereknyei-hegy eléggé elvadultnak tűnő (már amit láttam belőlük a köd miatt) szőlői után végre középkorú erdő következett. Ide belépve valóságos alkonyati homály fogadott; a még fent levő lombozat kizárta a borún-ködön átszüremlő kevéske fény java részét is. Elhaladtam a jó száz éve ültetett és még mindig egész jó állapotú „Milleniumi Emlékhársas” mellett, majd elértem a Zselickisfalud északi végéről ide felvezető jó minőségű aszfaltutat. Ezen délnek fordulva hamarosan elértem a kardosfapusztai „öko-hotelt”. Épp egy melléképületet újítottak fel, már messziről hallottam a kőműveslegények által üvöltetett globál-nyál „zenét”. Ezt a dolgot nem igazán éreztem idevalónak, valahogy idegennek tűnt egy magát „ökoturusztikai”-ként hirdető erdei szállodánál… (Amit már sokszor megállapítottam: nincs menekvés, a globalizáció mindenhová utánad nyúl, nem ereszt…) Nem tudom, a kint sorakozó drága autók gazdái miként értékelték ezt a hangzavart, de gondolom ők sem azért jöttek ide az isten háta mögé, hogy ezt a zajt hallgassák… A hotel amúgy jópofa épületei előtt szép, fából faragott szarvas-szobor áll; a tájékoztató szerint pedig a közelben van egy szarvasfarm is.


5


Innen egy jó darabon megint csak aszfalton kellett gyalogolni. Némi kanyargás után elértem a Berki-patak völgyében duzzasztással kialakított horgásztavat, ezután egy km-rel pedig Ropolypusztát. A hajdani település helyén mára csak egy gémeskút és egy majorszerű épületcsoport maradt, de ezeket láthatóan használják (a központi lakóépületből dühödt kutyaugatás hallatszott). Állítólag régen vár is állhatott a környéken (valószínűleg rönkvár, mert falmaradványokat sehol sem találtak). A patakon túl becsatlakozott a Piros, majd olyat láttam, amit még sehol sem: tanpályát favágóknak…


6


Újra az erdőbe lépve egy érdekes szobrot találtam az út mellett: a hatalmas farönkbe faragott láncfűrészes figurák hivatottak emléket állítani az annak idején itt megrendezett „favágó-találkozóknak”. Nem is tudom, csak nekem fura ez az egész…?


7


A Ropolyi kastély bejárója után végre elhagyhattam az aszfaltot. Pár éve tarra vágott, rendesen helybenhagyott területen kellett átvágnom, természetesen a jelzések is eltűntek, csak a pár perc botladozás után elért fiatal erdőben tűntek fel ismét. Hamarosan egy sima, homokos talajú dózerúton találtam magam, majd követtem is 2 km-en keresztül ÉÉNy felé. Egy trükkös, alig észrevehető leágazáson aztán jobbra „leugrott” a jel az útról, és kacskaringósan leereszkedett a Pölöskei-rétre. A völgy alja roppant sáros volt, az erre járó traktorok iszonyú dagonyát hagytak maguk után, az utat övező bozótos és a sártenger vékony peremén egyensúlyozva keltem át a völgy túlsó oldalára, ahol Északnak fordulva próbáltam megtalálni a Kéket. Némileg nehezítette a dolgot, hogy ezen a részen is éppen termelték ki a fákat, velük együtt a jeleket is… Végül meglett a pontosan keletnek mutató út, ami egy meredek emelkedővel kezdődött, aztán a végére még meredekebbé vált. Szuszogva kaptattam fel a szinte csak pár méter széles, éles dombhátra (Kecske-hát a neve – ismerős más tájakról is…), ahol újra Északnak fordult a jelzés. Épp megfelelőnek ítéltem az időt egy ebédszünetre; egy kellemes kis fatuskón le is telepedtem egy negyedórácskára. Ebéd közben terepes IFA száguldott el mellettem az úton, hosszan megmaradó dízelfüstöt hagyva maga után. Az eddigi csendet felváltotta a szomszédos völgyben futó 67-es főút dübörgése (eddig a dombvonulat leárnyékolta a zajt), hát nagyon nem hiányzott.

Itt a Kék tesz egy jó 2 km-es kitérőt Észak felé, ahelyett, hogy egyenesen lemenne Simonfára. Gondolkoztam, hogy a térképen is jelzett nyiladékon levágom ezt a hurkot, de közelebbről megszemlélve a nyiladékot inkább maradtam az útnál. Kicsit feljebb a térkép jelzett még egy rövidítési lehetőséget, de ez a harántút mára már eltűnt. Ezért aztán a Kecskeháti erdészlak érintésével szépen lekanyaroghattam a 67-es út mellé. Szerencsére nem az útpadkán kellett botladoznom a kamionok között, a szomszédos szántóföldön találtam egy traktor taposta ösvényt, ezen mehettem a falu széléig. Betértem a temetőbe, hogy feltöltsem a vízkészletemet, aztán keresztülgyalogoltam a falun. A helyi pecsétet őrző Meteor kulcsosház a falu túlsó, dombra felkapaszkodó végén van, a templom alatt. Míg odaértem, megint újdonsággal találkoztam: a Family Frost mintájára a Purina zenélős autóval hordja házhoz mindenféle takarmányait a falvakban. Roppant szürreális volt az egész: az imént még csendes kis falun végigdübörgött a teherautó, ami valami rettenetes dallamot játszott a kínai zenegépkészítők tolmácsolásában, a koncertet pedig a falu számtalan kutyájának dühödt acsarkodása tette teljessé! Alig vártam, hogy kiszabaduljak innen. Mire elértem a kulcsosházat, szerencsére lecsendesült a környék.

A kulcsosház állapota alapján errefelé még él a túramozgalom, a házat és a kertjét is szépen rendben tartják; kopjafák őrzik Rockenbauer Pál és az elhunyt turistatársak emlékét.


8


Itt sem pecsétet kell keresni, a villanyóra szekrényében előre nyomott „nyalókák” vannak, csakúgy, mint Zselickisfaludon. Az adminisztráció után tovább kapaszkodtam felfelé. A betonos útról le kellett érni egy vízmosta löszmélyútba (a Zselic hemzseg az ilyenektől), majd pár kanyar után visszatérni ugyanarra a betonra… Egy major mellett elhaladva újabb kellemetlen meglepetés ért; a kerítés helyén csak kétszálas villanypásztor volt, a kapu helyén az is nyitva, a nyíláson pedig 3 kuvasz kezdett vészjóslóan közelíteni. Bentről pedig egy nagy fekete kutya követett a villanypásztor mentén. Jobb híján szembefordultam a falkával (a falu közelsége miatt csak a bicska volt kézügyben, a rohamkés a hátizsák zsebében), és az audiovizuális terror eszközeit bevetve próbáltam őket jobb belátásra bírni. A hangzavarra sem jött elő senki a majorból, pedig autók álltak előtte és az istálló ajtaja is nyitva volt. Pedig szívesen váltottam volna pár szót az itteniekkel a kutyákkal kapcsolatban! (Persze, tudom, mi a francot kell nekem errefelé tekeregni…)

Újra elérve egy aszfaltutat balra fordultam, majd elhaladva egy rekultiváció alatt álló szeméttelep mellett, egy szinte derékszögű kanyarnál otthagytam, és egy (újabb) löszmélyúton feljebb kapaszkodtam. A dombtetőn húzódó erdősávban méhészek szedegették össze a kaptárakat, füstölgették a méheket, az autóból pedig harsogott az elmaradhatatlan globál- „zene”. Hiába no, a méhek is igénylik a muzsikát… Kicsit arrébb viszont beléphettem a Zselicben eddig látott legszebb erdőbe, ami a Balla-tetőn és környékén terpeszkedik. Magas fák, hullámos domborzat, csend… Egészen belemerültem a hangulatba a kissé bevágódott szekérúton haladva, egyszer csak nem sokkal előttem kutyaugatás harsant. Egy kis ebecske kiabált rám, hamarosan észrevettem a gazdáját is, aki a leszakadt partoldal takarásában heverészve sörözgetett terepruhában. Nem csak én voltam meglepve… Köszöntünk egymásnak, de most nem volt kedvem beszélgetni, úgyhogy mentem is tovább. A gyönyörű erdő sajnos nem volt túl hosszú, hamar kiértem a Gálosfa feletti Sipos-hegyre, ahol ligetes kaszálók, és elvadulóban levő vagy viszonylag jól karbantartott gyümölcsösök-szőlők mellett haladtam egy kőkeresztig, itt DK-i irányt vett az út.


9


A földutat vasúti zúzottkő-szórás váltotta, aztán, beesve egy rettenetesen mély löszmélyútba, beton. Ezen gyalogoltam be a faluközpontba. Elég kihalt volt a falu, csak pár közmunkás kaszálta a füvet az út mentén. A helyi pecsétet elvileg a Coop-boltban lehetett volna beszerezni, de az zárva volt (dacára a hétköznapnak és a viszonylag korai, ¾ 4-es időpontnak), úgyhogy maradt az alternatívaként megjelölt kocsma. Ha nem nézek utána jó előre, biztos nem találom meg, mert bent volt a bolt mögött, egy ház udvarán, jól eldugva. Roppantul zugkocsma-jellege volt, lerobbant helyiséggel és hasonló állapotú pultos nénivel. Nem is töltöttem itt több időt a minimálisan szükségesnél…

Jobbra nézve, egy gazos telek mögött hatalmas csarnokot fedeztem fel, amit láthatólag évek óta nem használtak, a környéke is lepusztult. Gondolkodtam, mi a fene lehet ez az ebbe az eldugott kis faluba nagyon nem illő építmény. Otthon, a hivatalos Zselic-turistatérképen aztán megtaláltam az „ojjektumot”: teniszcsarnok! Volt… Valaki mert nagyot álmodni, aztán a realitások felülírták az álmokat…


10


A falu elég hosszú, nagyon szerettem volna már elérni a déli vége felett terpeszkedő erdős részt, úgyhogy kicsit siettem. Egy kis sáros réten átkelve elértem a hajdani Kaposvár-Szigetvár vasút nyomvonalát; a betonhíd maradványain megálltam felrakni némi „terminátorbőrt” talpam leginkább igénybe vett részeire. Pont ráláttam a volt állomásépületre, a jelek szerint még mindig lakott, pedig vasút már több mint 30 éve nincs. Legalább az épület megmenekült, nem úgy, mint annyi más helyen. Továbbmenve áthaladtam a régi karos sorompó alatt, ami most már örökre nyitva van. A patak után a Kék nekirohant a Bükk alja nevű, rettentő meredek domboldalnak, ami hegyeket megszégyenítő meredekségű; ez a fél km rendesen leizzasztott… Felérve nem túl szimpatikus erdőt találtam, ami az egész nap alkonyatot idéző fényviszonyok és a köd miatt még kevésbé volt bizalomgerjesztő. Ki akartam használni a sötétedésig még hátralevő nem túl hosszú időt, kicsit sietősebbre fogtam. Néznivaló amúgy sem túl sok akadt. A susnyás erdőbe helyenként vegyült néhány fenyő, a környék nem igazán tűnt táborozásra alkalmasnak. Vizem volt elegendő, úgyhogy nem kellett kitérőt tennem a Csepegő-kő felé (bár lehet, hogy a nagy szárazságban amúgy sem találtam volna ott vizet, ahogy ez idén már szinte megszokott volt más tájakon is). A térképen jelölt Nagytótváros nevű településből (tanyabokorból?) mára csak pár alig felismerhető, növényzettel benőtt rom maradt. Kissé lejjebb Nyugatnak nyílt egy hosszú völgy, ami az almamelléki kisvasút lukafai végállomását rejti (másfél km-re); ezt a kisvasutat majd egyszer szeretném közelről is megismerni. Az erdőben kanyarogva a Cigány-domb csúcsánál elértem a Csebény feletti nagy mezőt. A falut nem is nagyon láttam a párában és a lassacskán sűrűsödő alkonyatban. Elkezdtem táborhely után nézelődni, de a magaslesek sokasága nem volt túl biztató. Tovább haladva beértem Szabásra, ami régen falu volt, mára Csebényhez tartozik. Akárcsak a Göcsejben Kereseszeg, ez is „szép” példája egy falu pusztulásának. A kissé bevágódott földút mentén itt-ott áll még pár régi ház (illetve 1-2 újabb, amit láthatóan nyaralónak használnak), de többnyire csak lepusztultak vagy romosak, azok között is jó pár növényzettel benőve, alig felismerhető, hogy valaha ház volt… A legelső ház tűnt csak lakottnak, itt kutya is megugatott. Ami a leginkább meglepett, hogy volt villanyvezeték, és egyetlen oszlopon égett még a lámpa is!


11


Már igencsak sötétedett és a köd is nagyon leszállt, nem halogathattam tovább a letáborozást. A „faluvégi” elvadult temető után a Kék ereszkedni kezdett egy mély völgybe, ide semmiképpen nem akartam lemenni. Elsétáltam kicsit Csebény felé a Sárgán, de az ezt szegélyező erdőben nagyon sűrű volt az aljnövényzet. Mivel egyáltalán nem láttam emberekre utaló jeleket (mély csend ülte meg az egész környéket), jobb lehetőség híján a földút mellett futó bokorsor takarásában ütöttem tanyát. Általában jobban el szoktam bújni, de már nem volt kedvem tovább keresgélni és nem is tűnt indokoltnak. Felállítottam a kis sátramat, beszórtam a magammal hurcolt holmikat és bevetődtem. Megvacsoráltam, aztán bebújtam a hálózsákba olvasni. Mire elrendeződtem, még mindig csak 7 óra volt, úgyhogy elég hosszú éjszakának néztem elébe. Olvasgattam és hallgattam a csendet. Nagyon-nagyon rég volt ilyen: semmi zaj. Sem autó, sem kutyaugatás, még csak repülő sem zümmögött odafent. És ami a legmeglepőbb: vadászok sem durrogtattak a környéken! A süket csendben időnként elsétált a szomszédos erdősávban egy-egy vad elvtárs, de tényleg ez volt minden. Miután meguntam az olvasást, eltettem magam másnapra.

Nyugodtan telt az éjszaka, csak azért ébredtem fel időnként, hogy pozíciót váltsak, ha már elgémberedett némely testrészem. Ilyenkor pár percet hallgattam a köd szitálását (hajnaltájt már olyan erős volt, mintha csendes eső esne), aztán visszaaludtam.

A viszonylag késői napkelte és a köd miatt lassan jött a világos. 6:50-re álltam újra menetkészen, de még mindig homály volt, úgyhogy a fejlámpám bekapcsolva hagytam, hátha mégis vannak vadászok a környéken. Leereszkedtem a sáros völgybe (ennek a pataknak még neve sincs). Odalent némi anomáliát találtam, a Kék ahelyett, hogy a térképen jelzett szerint egyenesen kikapaszkodott volna a völgyből a túloldalon Felsőkövesd felé, az irtás szélén délnek fordult. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de friss festés vezetett arra, hát követtem. Egy löszmélyúthoz értem (ki gondolta volna), ami jó meredeken vezetett majdnem pontosan abba az irányba, ahonnan jöttem, tettem egy 2 kilométeres kitérőt Felsőkövesd előtt. De csak felértem. Egészen meglepett ez a település. Elhagyott romhalmazra számítottam, de rögtön egy majorba botlottam, aminek udvarán teherautók melegítettek az aznapi fahordáshoz. Mellette buszforduló, ahol pár helyi lakos várta a reggeli járatot! Mindkét irányban lakott házak, élet. Egyre sűrűbben szitált a köd, nem akart jönni a reggel. Elkezdtem keresni a haranglábat, de az előbb említett útvonal-variálás miatt nem igazán volt elképzelésem a helyéről. Északnak indultam, de ott nem volt, úgyhogy az utolsó háznál megkérdeztem egy munkába induló őslakos hölgyet. Hát persze, hogy a másik irányban volt… Legyalogoltam; tényleg ott állt a harangláb a kisbolttal szemben. Beszereztem a Zselicben úgy tűnik szokásos „nyalókát” a vasszelencéből és mentem tovább. Az egy autó széles aszfalt kanyarogva ereszkedik le a völgybe Alsókövesd felé. Az egyik kanyarban szembejött a menetrend szerinti busz. Azt gondoltam, tényleg az isten háta mögött vagyok, de ez már a sokadik jel volt, ami megcáfolt! (Mondjuk kíváncsi lennék, hogy jön fel ide a busz, ha leesik a hó…) Alsókövesden áll egy kúria a melléképületekkel, leginkább panziónak tűnt, bár éppen zárva volt. Utána nem sokkal a Kék otthagyta az aszfaltot és vele párhuzamosan haladt egy ösvényen. Időnként igényes kivitelű zománctáblákat találtam, melyek a Felsőkövesdről induló, és majdnem a Hollófészekig tartó Fekete István-emlékösvény egy-egy állomását jelölték. Rajtuk idézetek az író műveiből, illetve részletek levelezéséből. Átkelve egy erdészeti úton meredek emelkedő kezdődött; miközben felfelé kaptattam, majdnem belebotlottam egy őzbe. Valamiért nem vett észre. Megálltam és néztem egy kicsit, aztán persze kiszúrt és elrohant. Felértem a hegytetőre, ahol a jelzés pontosan délnek fordult, majd bő másfél óra múlva keletnek, aztán megint derékszögben északnak. Ennél az utolsó derékszögnél volt az emlékösvény utolsó táblája, valamint egy másik, ami azt jelezte, hogy Abaliget vasútállomás még jóval több mint a kalauzban jelzett távolság (az Alsókövesdtől lett volna 15 km). Ez kissé megrémisztett, mert még jó pár óra vonatozás állt előttem Abaligettől, és a távolságokkal kapcsolatos bizonytalanság miatt nem igazán tudtam kikalkulálni, melyik lehetőséget tudom elcsípni a nem túl sok közül. Nem is időztem itt sokáig. A reggelinek szánt kekszet és a vizet kivettem a hátizsákból, és menet közben ettem-ittam. A Kék egy hatalmas félkörívet leírva (pontosan követve a hosszú dombgerinc vonalát) megy egész Abaliget vasútállomásig, elkerülve minden települést útközben. Nagyon nyugodt volt a vidék, a köd is kissé megritkult. A dombhát csak kissé hullámzott, így nem kellett nagy szinteket leküzdenem, nézelődhettem. Szép volt az erdő, csak időnként érintettem tarvágásokat, fiatalabb részeket. Nagyon fura volt, hogy bár már október végén jártunk, alig-alig színesedett a lombozat… Biztosan a szokatlan meleg miatt. Szentkatalin-Karácodfa felett bukkantam ki a nagy erdőből. Szerencsére a Kék továbbra sem ment le a faluba. Már annyira felszállt a köd, hogy láttam is a házakat lent a völgyben. A Kántor-hegy tetején álló Hódosi-keresztnél szusszantam egyet. A kereszt felirata szerint nem túl régi, de nagyon rossz állapotú.


12


Némi mező után beértem a Kovács-erdőbe, ami szintén elég kellemes volt. Ebben tettem meg 2 kilométert, aztán megérkeztem annak a ligetes lejtőnek a tetejébe, ami már egyenesen a vasútállomásra vezetett. A lent futó műúton szerencsére nem volt nagy forgalom, így a túra utolsó perceit sem tette tönkre a zaj. Közvetlenül az út mellett állt néhány romos ház, a körülmények alapján némelyiket a „tezsvírek” ma is lakják, de épp nem volt kint senki sem. Átkeltem a kis patak hídján, és máris megérkeztem Abaliget vasútállomására (ami a névadó településtől kb. 4 km távolságra van). A megfelelő tempó miatt 1 órával a vonat előtt érkeztem, így volt időm összeszedni magam az utazáshoz. De legelőször is a forgalmistától beszereztem egy pecsétnyomatot az ellenőrző füzetkébe.

Az állomásépület mellett állt néhány pad egy fa alatt, itt pakoltam szét a cuccaimat. Feltettem egy kis vizet a vietkong levesnek, aztán átöltöztem szárazba. Közben a szomszédos (valószínűleg vasutas, vagy egykori vasutas) nagy lakóház udvarán izgalom támadt, többen is kijöttek a kapu elé. Szemlátomást vártak valamire. Aztán megjött a „valami”: egy nagy dobozos teherautóra telepített mobil ABC… Ez még a nemesvidi mobil hentes és a simonfai mobil takarmánybolt után is meglepetés volt, na ilyet még tényleg nem láttam. A szegénység szülte ezt is, sok faluban már kisbolt sincs… Mindenesetre remek ötlet a szükségben.

Miután megettem a vietnami levest és összepakoltam a „kirakodóvásárt” a hátizsákomba, a vonat érkezéséig hátralevő időt nézelődéssel töltöttem. Az állomás túlsó felén fát rakodtak, teherautóról a földre, aztán vagonba. Ezen kívül semmi mozgás nem volt a környéken, végtelen nyugalom telepedett a hegyek közé. Aztán befutott a vonat, és kezdetét vette egy közel öt órás, szintén elég tanulságos „ismerd meg hazádat”-vonatozás. De ez már egy másik történet.


13


Mindent összevetve a Zselic tetszett. Bár a kisiskolás emlékeimben élő hatalmas erdőségekből vajmi keveset találtam, azért azok nagyon lenyűgözőek voltak. Általában a közöttük húzódó útszakaszokon is akadt érdekesség; a települések is tanulságosak voltak társadalomtudományi szempontból… Amit hiányoltam, csak a színesedő természet és a szarvasbőgés voltak, valószínűleg a sokáig húzódó meleg idő miatt késtek. Tavaly ilyenkor a Bükkben már sokkal ősziesebb volt a kép.


Ezután a szakasz után egy kis téli szünet következik a „kékülésben”, a Mecseket nem szeretném ködben, a korai sötétedéssel versenyt futva bejárni. Talán majd tél végén, vagy mikor kicsit javulnak a körülmények. Esetleg az utolsó 120 km-t, a Mecseket és a Tolnai-dombságot összevonom, sort kerítve végre egy ritkán előforduló 4 napos túrára...

 

Hozzászólások
Keresés
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
tapír |2013.03.18 06:15:23
Ja, hát ilyen előélettel persze
Én még csak 31 vagyok, de gyerekkoromból én is más emlékeket őrzök a falvakról, mint amit most mutatnak. Úgy tűnik, nekik nem (nekik sem) jött be a gengszterváltás... (Anyai nagymamámék vonalán családilag is érintettek vagyunk a problémában... )
Öregindián |2013.03.17 20:52:35
Újságíró koromban keresztül-kassul bejártam az országot, több száz, talán több ezer kis faluban is voltam. Igaz, ma már nem ugyanazt a magyar falut látnám. És talán éppen emiatt nem vonz az újabb találkozás.
tapír |2013.03.17 20:36:49
De hát akkor pont azt nem látnád, ami a "kék" lényege, hogy egy országon belül hány külön világ létezik...

Amúgy a "kéket" én tulajdonképpen felderítésnek szánom; ahol találok szimpatikus helyeket, oda vissza fogok menni és ténylegesen az emberek elkerülésével fogom felfedezni a környéket. Az Őrség mellett a Zselic pont egy ilyen kiszemelt vidék.
Öregindián |2013.03.17 17:34:08
Plasztikus írás, láttatta amit láttál. És megerősítette bennem, hogy semmiképpen se követném a kéket, ha netán arra járnék, nem mennék be a majorságokba, falvakba, hanem a hegyeken, erdőkben haladva igyekeznék megismerni a Zselicséget. Persze ez nem lenne az országos kék bejárása, ami a te célod volt. Ismét gratulálok a beszámolódhoz, köszönöm, hogy megosztottad velünk az élményeidet!
tapír |2013.03.14 16:47:20
Van ötletem, hogy kinek és miért jó a rombolás, de az már ugye összeesküvés-elmélet...
kontrra |2013.03.13 18:00:07
Én a tudatos rombolást nem tudom elhinni, (lehet, hogy túl naív, vagy infohiányos vagyok), nem látok olyan érdeket, amit ez szolgálna.
Érdek nélkül meg a politikusok nem mozdulnak. Az összeesküvés-elméletekben nem hiszek.
Szerintem itt arról (is) lehet szó, hogy messze van a villanegyedektől az ormánsági kis falu, nem lehet odáig ellátni, és amiről nem tudunk, az nincs is...
tapír |2013.03.13 16:17:16
Az még a jobbik eset, ha csak homokba dugják a fejüket; de néha már inkább tudatos rombolásnak, bomlasztásnak tűnik, ami folyik...
kontrra |2013.03.13 16:05:11
Sajnos ezt én is épp így látom, az illetékesek a homokba dugják a fejüket, ha ez továbbra is így megy, a vidékből Mad Max-szerű pusztaság lesz.
A rengeteg EU-s pénzt erre kéne fordítani, nem panziók, lovastanyák, meg kamu beruházások támogatására.
tapír |2013.03.12 10:21:03
Az általad említett dolgokkal kapcsolatos gondolataimat igyekszem a beszámolókban különböző okokból kordában tartani, de ha már szóba került, azért egy párat eleresztenék most.
Bárki, aki nem csak a felkapott "turistasztádákat" járja, pl. Pilis, Mátra stb, láthatja, hogy rohadt nagy gáz van. Ezért szoktam emlegetni, hogy szélesíti a látókört a Kéktúrák bejárása, mert a csilivili kultúrtájakon kívül bőven érintenek olyan vidékeket is, ahol világosan látható, merre is haladunk valójában, mi van a színfalak mögött.
Hogy mi lesz az elszegényedő falvakkal 10-20 év múlva? Ami már sok helyen ma is van. A munkaképes lakosság java része már elköltözött (városokban lett gyökértelen "gyüttment"), aki ilyen-olyan okokból maradt, örülhet, ha bejárhat valami üzembe több műszakban éhbérért robotmunkát végezni. A TSz-ek szétverése után kialakult nagybirtokokon kevés élőmunkára van szükség, azt pedig sok helyen még szerencsétlenebb tájakról ideiglenesen odahozott napszámosokkal oldják meg.
Az öregek maradnak a falvakban, az elköltöző vagy kihaló őslakosok házait elfoglalják (vagy rosszabb esetben lebontják) a cigányok (mielőtt még valaki rasszizmust kiáltana, ezt itt a viselkedésre értem, és nem a származásra). Nekik méginkább nem lesz munkájuk, következésképpen abból fognak vegetálni, amiből tudnak: letarolják a környéket. Erdőt, mezőt, fémet, magán- és köztulajdont, mindent.
És aki tehetne ez ellen, az mással van elfoglalva. Az adminisztratív eszközök nem tűnnek éppenséggel működőképesnek, és nem tudom, mennyi időnk van még a teljes összeomlásig...
kontrra |2013.03.11 15:56:00
Nagyon szomorú képet festesz a vidéki Magyarországról, és ez sajnos nem a te hibád, vagy pesszimista hozzáállásod következménye, én is ezt tapasztalom szinte mindenhol.
Minden csak pusztul, romlik, fejlődést szinte csak a helyi "vállalkozók" mutatnak, ott is szinte mindig kinn van a kötelező tábla: "Ez és ez a Project EU-s támogatásból épült". (Ami persze nem lenne baj, csak ehhez kevesen jutnak hozzá, és sokszor csak arra megy ki a dolog, hogy a pénzt megkapják, és minél kevesebbet költsenek belőle a "project"-ra, és minél több maradjon saját zsebben. Lásd pl. az elhíresült 40 cm-es kilátó)
Nem tudom, (de úgy látom, a kormány sem gondolkodik a megoldáson), hogy mi lesz ezekkel az elszegényedő falvakkal 10-20 év múlva?