avagy
?Sok szép országban laktam én, avec que la marmotte??
Még a februári gömör-tornai túrán hozta fel Hiperion egy Zakopane-Bódvaszilas menet ötletét. Az idő telt, a terv kiforrott és a csapat összeállt. Bézból, Hiperion, Tapír, Kba és szerénységem alkottuk az ötös fogatot, amiből azonban a túrát megelőző napokban Bézból személyes okokból kiesett. Így július 7.én, hétfőn csak Tapírral és Kba-val találkoztunk a miskolci Tiszai-pu.on, hogy a MÁV csodálatos szervezettségével megküzdve egészen a ?távoli? Poprádig jussunk el, ahol a Főnök Úr csatlakozik a csapathoz. Ez némi szerencsének és világjáró tapasztalatainknak köszönhetően sikerült is. A poprádi állomáson aztán Hiperion botránkoztatott meg minket, amikor közölte, hogy 9 kg-os zsákkal jött (nekünk hármuknak egyaránt 15 kg-ban sikerült minimalizálni a hátravalót). Amint azt minden túrázó tudja a legnehezebb az erdőt megtalálni, hát ez most sem ment könnyen. Az információs pultnál közölték, hogy a Zakopanéba tartó buszjáratot már rég törölték, ezért alternatív útvonal után kellett néznünk. Bár később kiderült, hogy mégis mennek buszok Zakopanéba, mi inkább felugrottunk egy épp akkor induló Lysá Pol?ananak tartó karusára. Az egyórás zötykölődés vége felé kezdett el esni az eső és kisebb-nagyobb szünetekkel másnap reggelig abba se hagyta. Késő délután szálltunk le a lengyel határon. Megállapítottuk, hogy szép a lengyel oldal is. Igazán szép kirándulás volt? most már csak haza kéne menni. És nekivágtunk a 6 napos kalandnak?
Lysá Pol?anát elhagyva rövid aszfaltos út után felkanyarodtunk a hegyre, dőlt rólunk a víz és kapkodtuk a levegőt, de azért haladtunk szépen. Lassacskán elmaradoztak a szembejövők, sötétedett.
Megfigyeltük, hogy az eső akkor áll el, ha Tapír előveszi az esőkabátját, ennek az információnak a birtokában -a természeti elemeket teljesen hatalmunkba kerítve- libbentünk felfelé a gerincen. A felsőbb régiókban sajnos az előbbi szabály már nem működött tökéletesen és az egyre nagyobb sötétséggel párosuló felhőszakadás táborverésre kényszerített minket egy fenyvesben, az ösvénytől jó 10-15m-re. A 4 ponyvából nagyon csini kis menedéket eszkábáltunk, ami szinte teljesen vízhatlannak bizonyult és álomra/éjszakai forgolódásra hajtottuk a fejünket.
Az eső irgalmatlanul szakadt egész éjszaka és csak hajnaltájban csendesedett el. Mi ezzel szinte egy időben szedelőzködni kezdtünk és negyed 6-kor már indultunk is tovább. Elkezdődött ?A leghosszabb nap?. A gerincre való feljutást eléggé megnehezítette, hogy az éjszakai eső hatására folyammá konvergálódott az ösvény, amin felfelé haladtunk, úgyhogy mindannyian hálát adtunk a gore-texért az Úrnak, kivéve Tapírt, aki -nem tudom, mivel kezelte le a bőrbakancsát de- számomra érthetetlen oknál fogva szintén száraz maradt. Korai indulásunknak (és az előző napi távnak) köszönhetően 10 órára le is dolgoztuk azt a pár km mínuszt, amit a határról való indulásunk okozott (az eredeti Zakopanei rajthoz képest). Ekkorra már jócskán a sunyifenyők (bizonyos vidékeken törpefenyőként is ismerik) birodalmában jártunk, az ösvény még mindig víz alatt volt. Az első mormotát akkor láttuk meg, amikor a kopár sziklák közé értünk, itt rá is zendítettünk a mormotás fiú dalára, ami a későbbiekben visszatérő motívummá vált az egész túra folyamán. Művészi hajlamaink kiélése után tovább folytattuk utunkat délnek, a sárga jelzésen egészen a 2112m-es csúcsig, ahol is két lehetőség adódott. A lájtos sárgán gyorsan elérjük az alattunk lévő 3 tengerszemet, vagy a piroson egy via ferrátákkal és szintekkel gazdagon tarkított gerincen teszünk egy kis kitérőt. A csapat nagy része ez utóbbit preferálta volna, de az első ?sziklaperemen táncolós? szakasznál kiderült, hogy ez a gerinc nem Kba tériszonyára lett tervezve. Ezért úgy döntöttünk, hogy két csapatra szakadunk. Tapír és Kba a sárgán mentek le a tengerszemekig és a parton rendeztek egy 2 órás sziesztát, míg én Hiperionnal vágtam neki a gerincnek. Ezt a piros ösvényt (a Wielki Staw Polski tengerszem fölötti gerinc) csak ajánlani tudom mindenkinek. Gyönyörű! A Tátrában eddig általam látottak közül a legszebb útvonal. Arra azonban érdemes odafigyelni, hogy nagy távokat ne tervezzünk mellé.
Eleinte minden via ferrátánál, látványosabb peremnél fényképezgettük, videóztuk magunkat és megszakértettük az arra vetődött lengyel lányok bájait, de mire az igazán kemény (amatőrök számára persze) szakaszokhoz jutottunk már se erőnk, se kedvünk nem volt elővenni a gépet. Az utolsó csúcson már le kellett tolnunk a csúccsokit, hogy egyáltalán le tudjunk menni a gerincről. Lefelé minden lépésnél megremegett a lábam és koncentrálnom kellett, hogy össze ne csukoljak. Ahogy így vonszoljuk magunkat lefelé, egyszer csak mellénk telepszik egy nagy hízott holló és reménykedve károg a képünkbe? Na, ez végképp betette a kaput, innentől már tényleg csak röhögni bírtunk a szenvedésünkön. Végül valahogy csak levergődtünk a gerincről, és Tapírékhoz csatlakozva pihegtünk egy szűk félórát. Benne jártunk már a délutánban rendesen, amikor felértünk az utolsó előtti gerincre, szép volt a látvány nem mondom, de az előttünk tátongó völgy és a -mögötte- fölénk tornyosuló Tengerszem-csúcs látványa elég riasztóan hatott.
A hangulat az elkeserítő helyzet ellenére töretlen volt, ekkor született a vászoncselédek osztályozása közben a ?zergelányok? kategória, amivel a mellettünk -hegynek felfelé- elsuhanó hölgyeket illettük. Láttunk egy szarvastehenet is a gidájával, akik nem nagyon féltek tőlünk, jött hát a logikus következtetés: vérszarvasok? Este 7 óra volt mire elértük a hegy alját, aminek a másik oldalán várt minket a pihe-puha fapriccs. Ekkor merült fel, hogy lehet, hogy nem lesz hely, és tovább kellesz mennünk a Poprádi-tóig. Azt hiszem, ez a lehetőség ütötte agyon a jókedvünket. Ott álltunk hát este hétkor, hullafáradtan, 15kg-s zsákokkal és több mint 1100m szint volt hátra a csúcsig. (Több szembe jövő lengyel is hitetlenkedve bámult ránk, amikor rájöttek, hogy mi most akarunk felmenni) De nem lettünk volna MTP-sek, ha nem kell semmit se túlélni, hát nekivágtunk a csúcsnak.
? Szerény véleményem szerint itt léptük át a kőkemény és a hülye között húzódó vékony határvonalat. Annak ellenére, hogy minden jól végződött, állítom, hogy lent kellett volna maradnunk és másnap nekivágni.- Nagyon lassan haladtunk és szétszakadozott a csapat, Tapír elhúzott előre és esélyem se lett volna beérni, ha meg nem vár. Így aztán két részre szakadva haladtunk tovább, egészen, amíg el nem fogyott az erőm és meg nem álltam, hogy egy tábla csokival és némi száraztésztával feltankoljam magam. Ez a via ferrátás szakasz elején történt, gondoltam innen már úgysincs messze, fent majd beérem Tapírt. Közben viszont egy nagy fekete felhő ért utol, és teljesen beborította a hegy tetejét. Ott gubbasztottam egy 2m széles kőpárkányon és biztos voltam benne, hogy mindjárt kitör a vihar.(A másik oldalról mennydörgés hallatszott át.) Ez volt az első halál közeli élményem? aznap. Nagyon be voltam kakilva, de hála Istennek mégse kezdett esni, sőt a szél se erősödött és lassan ismét kitisztult az ég. Ekkor kimerészkedve a párkány szélére megláttam lent Kba-ékat és elhatároztam, hogy én többet egy lépést se teszek előre egyedül és inkább bevártam őket. Mint kiderült Hiperionnak is -hozzám hasonlóan- teljesen elfogyott az ereje és Kba-nak kellett cukorral kisegítenie, hogy tovább bírjon jönni. Együtt haladtunk tovább a láncokon felfelé, amikor sötétedni kezdet. Ezt elég rossznéven vettem és előre mentem, hogy az úgyis közelben lévő csúcsot elérjem, és a többieket navigálhassam. A gond az volt, hogy az úgyis közelben lévő csúcs még igencsak messze volt és én megint egyedül találtam magam a nagy fekete éjszakában, a csupasz sziklán kúszva. Na ekkor kezdett el esni. Felhőben jártunk, úgyhogy a lámpa fénye részben visszatükröződött a szemembe, a sziklák és láncok (ahol volt) nedvesek voltak, és úgy tűnt a szél is erősödik. Másodjára kezdtem elég erőteljesen aggódni testi épségemért és egyetlen cél lebegett a szemem előtt: mielőbb átjutni a másik oldalra. (Persze, ha megvárom a többieket, nyilván sokat csökkent volna az egyedüllétből adódó kétségbeesésem, de úgy éreztem, hogy egy percig se maradhatok tovább azon a csupasz szirten.) Úgyhogy két miatyánk között azt ismételgettem, hogy meg kell nyugodni, hiszen alapvetően semmi veszély nem fenyeget, ha nem csinálok hülyeséget, és másztam tovább. Végül elértem a csúcsot. A lengyel oldal sokkal keményebb, mint a szlovák, de egész korrektül fel van festve. Egyetlen szerencsém az volt, hogy a szlovák oldalon már jártam 2 éve és sacc/kb emlékeztem, hogy merre kell keresgélni. Ennek ellenére popsin csúszva és négykézláb tettem meg jó pár tízméternyi szintet, és így is nagy szerencsém volt, hogy viszonylag könnyen megtaláltam az utat. A déli oldalon a csúcstól 250m-re (szintben) van a menedékház. Én már a csúcs alól kiszúrtam egy fénypontot és azt becélozva (azért a jelhez igazodva) mentem nagy boldogsággal a szívemben. Az utolsó szakaszon elveszett ugyan alólam az ösvény, de kit érdekel ez, ha 50 m-re ott a ház?! A meglepetés akkor ért, amikor a fényforrásról kiderült, hogy nem a ház, hanem Tapír egy sziklaüregbe vackolódva. Éppen azon munkálkodott, hogy elbarikádozza magát a külvilágtól. Elmondta, hogy elvesztette a jelzést, kóválygott egy darabig, de rosszul lett, mert már régóta nem evett semmit, csak megfeszített tempóban menetelt felfelé, és éppen a hányingerrel küszködik. Az volt a terve, hogy egy igazi túlélős éjszakát prezentál 2400 m-en, hogy a tapasztalatait megoszthassa a portál közösségével. Miután meggyőztem, hogy én tudom, hogy hol a jelzés, ettől a szándékától elég gyorsan elállt, és rövid pakolászás után visszaindultunk az elveszített piros jelzés irányába. Néha öklendezgetett kicsit, és közösen szidtuk magunkat, amiért nem vártunk másnapig ezzel a csúccsal, de a társaság visszaadta az önbizalmamat. (Amire szükség is volt a későbbiekben.) Viszonylag gyorsan visszataláltunk a jelre és megindultunk lefelé a völgyben, amit teljesen hó borított (érdekes módon, az északi oldalon sokkal kevesebb hó volt). A hókásában való botladozás nem túl vidám hobbi ,főleg ha zakózás esetén pillanatok alatt veszít az ember több száz méter szintet. A sötétben bukdácsolva sokkal hosszabbnak tűnt az út a menedékházig, mint emlékeimben élt, de végül csak elértük. Ekkorra már mögöttünk a gerincen feltűntek Kba-ék fénypontjai is, így utolsó félelmeink is elszálltak és megnyugodva pihegtünk a menedékház lépcsőjén. Szerencsére volt hely a házban bőven -pedig Tapírral már kinéztünk a csapatnak egy jó kis alternatívát a sufniban-, úgyhogy miután nagy nehezen felráztuk a ?menedékházast?, elfoglalhattuk jól megérdemelt priccseinket. Fél tizenkettő körül járt az idő. Nem volt gond az elalvással?
Másnap reggel svédasztalos reggelit kaptunk és jó sokáig üldögéltünk az asztal mellett, úgyhogy végül mi léptünk le utolsóként az ott éjszakázók közül. Amit még a tengerszemi menedékházról feltétlenül meg kell említeni az a budoárja! Ez valami álom! Ha én Csorbán laknék biztos, hogy minden nap megmásznám ezt a 2km szintet, hogy ott végezhessem a dolgom. Egy kis ékszerdoboz a hegyek koszorújában és panorámaablaka van!
A lefelé úton megépítettük az MTP első steinman-ját, majd rögtön megpróbáltuk megfejelni azzal, hogy egy tengerszemi szigetre is összehozunk egyet, de közelebbről megvizsgálva túl mélynek találtatott a víz, így eltekintettünk ettől.
Hosszú ereszkedés várt ránk a Tátra déli oldalán, különösebb kihívások nélkül, csak a térdeinket erőltette meg kissé a lejtmenet. Itt már folyamatos sor ?kígyózott? egészen a Csorba-tóig, ahol is Hiperion meghívta az egész csapatot egy sztrapacskára és egy-két sörre. Elég viccesen nézett ki a terepgatyás, nagyzsákos csapat a puccos étteremben, igazi túlélőként sörös korsót szorongatva a sztrapi után. Az ebéd kifejezetten megdobta a harci morált, és ismét vidámkodva vágtunk neki a völgynek, hogy Tátracsorbán keresztül elhagyjuk a Magas-Tátrát. Az Alacsony-Tátráig húzódó völgyben meleg délutáni napsütésben, aszfalton baktattunk át Csorbán és Szépfalun (Sunava) keresztül egészen Teplicskáig (Liptovska Teplicka). Teplicska után, már az Alacsony-Tátrában vertünk tábort, de legalább egy órányi úttal a megjelölt hely előtt, mert a késői indulás és a hosszú ebéd miatt késésben voltunk. Ekkor kezdődött Hiperion mániája, hogy elmaradunk a tervtől. Az éjszakát egy fenyves szélében töltöttük elrejtve a kíváncsi szemek elől. A már bevált közös menedék mellett döntöttünk és hosszas építkezés után el is készült a remekmű. Az éjszaka száraz volt de elég hideg, ezért hajnaltájban úgy döntöttem, hogy a vánkosként használt mellényemet inkább felveszem. Félálomban viszont úgy megrémített a kinti hideg gondolata, hogy arra jutottam, a nélkül veszem fel a mellényt, hogy kibújnék a múmiahálózsákból. Hát a művelet elég érdekesen nézhetett ki, kezdve azzal, hogy az arcnyíláson beszippantom a vastag mellényt, egészen a féregmozgásokig, amikkel egy félórás küzdelem árán végül tényleg felvettem a kispárnámat.
Másnap reggel nekivágtunk a Králova Hola csúcs meghódításának. A 6 nap folyamán ekkor sikerült prezentálnunk az egyetlen eltévedésünket. Véletlenül elbambultunk egy letérőt és boldogan folytattuk utunkat a világ legmeredekebb erdőgazdasági útján, azzal a biztos tudattal, hogy ilyen emelkedésnél igen gyorsan a csúcson leszünk. A teljesítményünk fölött érzett büszkeség mosolya, akkor kezdett lehervadni az arcunkról, amikor az út egyszercsak megszűnt a semmiben. Vissza nem megyünk, az fix. Gyerünk hát szintben, találjunk rá a helyes útra! És megindult a kiútkeresés a tátrai rengetegből. Nagy nehezen találtunk a völgyben egy patakot (a szint megtartása persze lehetetlen volt), amihez képest tájolni tudtuk magunkat, és a partján még egy hevenyészett út is futott. Amikor már egészen megnyugodtunk, hogy mindjárt vége kis afférunknak, egyszer csak furcsa hangokat hallottunk magunk előtt a hegyoldalról. Hallgatóztunk, tovább ólálkodtunk, ismét hallgatóztunk, aztán kb. egyszerre érett meg mindannyiunkban a felismerés: ez egy síró bocs. Márpedig ha itt a bocs, akkor itt lesz az anyja is, vagyis ?Ő, akit nem nevezünk nevén?! (A Magas-Tátrát elhagyva meggyőződésünké vált, hogy innentől az egyetlen veszélyt csakis ?Ő, akit nem nevezünk nevén? jelentheti ránk. Hiperion szerint ugyanis nagyon elszaporodott mostanság a célterületen, és nagymértékben domesztikálódott is, vagyis kevésbé kerüli az embert. A fenti veszélyre való tekintettel, úgy határoztunk, hogy az ősi törvényt betartva nem nevezzük nevén többé, nehogy ezzel felingereljük. A pelsőci szakaszig ezt a mániát már kiterjesztettük azokra is, akik a földön csúsznak, ill., akik ólálkodnak. Ezért egy külső szemlélő joggal nézhetett volna minket frissen szabadult gypseknek a társalgásunk alapján. Mindenesetre bevált a taktika és megúsztuk a brumi támadása nélkül.) Nem agyaltunk sokat, a Főnök Úr kiadta a parancsot: folyami átkelés! Átvergődtünk a bővizű patakon, és a másik oldalon folytattuk az utat, ahol nemhogy ösvény nem volt, de olyan aljnövényzet szövedék állta utunkat, amilyennel ritkán találkozik földi halandó. Végül elértük a jelzést, amiről eltévelyedtünk, és bár kicsit fáradtan, de újra nagy lelkesedéssel vágtunk neki a Králova Hola meghódításának. 1946m, az előző napi csúcsokhoz képest smafu, azért igencsak megizzadtunk mire felértünk. A gyönyörű panoráma kárpótolt volna az erőfeszítésekért, de olyan jeges szél fújt, hogy csak a nehéz zsákok miatt nem kapott fel minket. A csúcson lévő átjátszóállomás épületének szélárnyékban dőltünk össze, mint a babiloni torony és tartottunk is egy szűk órás pihenőt. A pólókra persze felkerültek a polárok, majd a mellények, kabátok, de még így is igen csak kellemetlen volt, ha egy felhő takarta el a napot egy időre. A hangulat persze töretlen, a kellőképpen fáradt csapat ordas nagy baromságokat hordott össze. Ekkor jutottunk arra a megállapításra is, hogy gumitömlőnek lenni a legjobb. (Akit érdekel a dolog miértje, az Hiperiontól megtudhatja egy sörért cserébe! ;-) ) A szokatlanul hosszú pihenő után leereszkedtünk a hegyről (Hiperion térde itt már teljesen kipurcant) és Királyhegyalján (Sumiac) keresztül végleg magunk mögött hagytuk a Tátrát. Következő célpontunkat, a Gömör-Szepesi érchegységet egy rövid, ám annál forróbb aszfaltos szakasz előzte meg.
A Tátrában még patakokból ittunk.(Ugyan eleinte ment a nagy fogadkozás, hogy Hiperion biztatása ellenére sem iszunk csak forrásból, de ilyen szerzet mindössze egy esett az utunkba, az is már csak Szögligettől pár km-re), de itt már át kellett állnunk arra a megoldásra, hogy falvakban -közkutak hiányában- vásároltuk a vízkészletet. Hosszú megállás azonban nem volt sehol, menni kellett! Hajtott minket a Főnök Úr! Akiről meg is állapítottuk, hogy valójában dementor (ld. Harry Potter), és életeleme, hogy elszívja az emberekből a vidámságot és az életkedvet. Így hát a nap végén már 6 km/h-ás sebességgel repesztettünk és már a vonat is elsőbbséget adott nekünk. Pedig Hiperion lába is kivolt, a kislábujja egy nagy vérhólyaggá változott, de ő csak ridegen ránézett, majd szenvtelen hangon közölte, hogy egy éjszakát ad a lábujjának, hogy rendbe jöjjön. ?Különben levágom?- mondta és rájöttünk, hogy jobb lesz nem nyafogni a napi távok miatt? Csorbán ugyan megígérte, hogy már másnaptól lájtos szakaszok következnek, de ez a másnap a túra végéig másnap maradt. Végül este csak megállapodtunk, és egy erdei esőbeállóban vertünk tanyát, belecsüccsentünk a kész menedékbe. Ez volt az első szállásunk, ahol már tüzet rakhattunk volna (Hiperion kivételével mind hoztunk félkész kaját), de itt meg vizünk nem volt elég főzőcskézni.
Az éjszaka kellemesen telt senki nem zaklatott minket, ugyanis szerződést kötöttem Vele, akit nem nevezünk nevén, hogy ha nem háborgatja álmunkat, reggel kap egy zsemlét. Az ajándékot induláskor hátra is hagytuk neki. Az érchegységi szakaszt már mind könnyűnek képzeltük. Nincs túl sok szint, nincsenek felhők az égen, és meleg van. Ez mind igaz is volt. De -bár ezt egy Tátrás eső és Králová Holás didergés után nehéz elképzelni- ezek korántsem a könnyű túra paraméterei, főleg ha 15 km aszfalt van a napi távban. Ha szemléletesen akarom lefesteni a napunkat: égtünk, mint a Reichstag. Falutól-faluig döcögtünk a délelőtti UV fényben egy kocsmát keresve, ahol meghúzhatnánk magunkat a napszúrás elől, de vagy nem volt a faluban kocsma (KOMOLY!!!), vagy nem nyitott ki csak du. 2-kor. Nem tudom, milyen nép lakik erre, de itt valami nagyon nincs rendben. Már szépen kivehetően benne maradt az aszfaltban a bakancsnyom mire egy kisvárosba értünk, ahol végre nyitott ?könyvtárat? (ala Igory) találtunk. Na, itt Hiperion belénk traktált fejenként 1-1,5 l hideg kofolát, amitől visszatértünk a klinikai halál állapotából. (Itt vált a csapat teljesen kofola függővé). Aztán a pihenő után tovább bandukoltunk a Pelsőc-fennsíkra. Előzőleg felhívtuk Matifut, hogy helyi erőként nem csatlakozik-e, de épp nem ért rá. Hozzáteszem, nem vesztett sokat, nem hiszem, hogy sokáig bírta volna idegekkel a mi tempónkat, ekkora ugyanis már eléggé elpilledtünk.
Azért felküzdöttük magunkat a fennsíkra, aztán töbrök és zsombolyok között kószálva ontottuk magunkból tovább a baromságokat vérnyúlról, vérpeléről, vércséről, vérszájról és azokról, akik a földön csúsznak. Ez már igazán a barátságos otthoni táj volt, szép meleg este ígérkezett ezért úgy döntöttünk, hogy csillagfényes romantikázással töltjük utolsó vadonbéli éjszakánkat. Egy mező közepén leterítettük a ponyvákat és azon dőltünk el a hálózsákokban. Sötétedés után megszakértettük a csillagokat és a (vér)szentjánosbogarakat, majd elszundítottunk.
Utolsó nap a Peslőc-fennsík után, amikor már mackómentes övezetre értünk megkönnyebbülten üvöltöttük ország-világ előtt: ?MEDVE! MEDVE! MEDVE!?? Másnap hallottam az eredményt. Egy jószág a bocsával aznap bebarangolta az Aggteleki karsztot? nyilván üldözött minket. Szilicében sajnos nem volt időnk tiszteletünket tenni kedvenc pultos lányunknál a kocsmában, de kárpótlásul megnéztük a világörökségnek számító jégbarlangot, amit a múltkori túrán ki kellett hagynunk.
A falu mellett léptük át a határ helyét és a februári gömör-tornai túra záróakkordjával megegyező útvonalon baktattunk Szögligetre, majd -rögtön a kocsma után- tovább a Jósvafő-Aggtelek vasútállomásra. Fél háromra értünk oda? Pedig kettőre tervezte Hiperion. Hiába, már ő se a régi, 6 napos túrán becsúszik egy fél óra plusz? (Pedig az érchegységben már stopperrel mérte a szintidőket és a norma nem teljesítése esetére büntetés volt beígérve, sőt a norma kritizálása is büntetendő cselekménynek számított. Mivel élelemmegvonással nem lehetett motiválni a csapatot -hisz a reggeli fogalma egyébként is rég kiment a divatból- csak a napi szintidő növelése jöhetett szóba büntetésül? De ez végül megmaradt a fenyegetés szintjén, és csak a hangulatot növelte a drákói szigor.)
Összegezve, gyönyörű vidékeken járt egy igazán vidám és KŐKEMÉNY csapat.
Köszönet a részvételért mindenkinek és a szervezésért a Főnök Úrnak. (akinek vannak még beteg ötletei a jövőre nézve! :-D)
horka