finucci2 példáját követve Switchblade is szólt, hogy egykori cikkét közölhetjük. Köszönjük szépen neki is!
Kanadai barangolás az Öngyilkos patak mentén Kanada legnyugatibb tartománya British Columbia. Vancouver városától mintegy 100 km-re keletre. Az Öngyilkos patak a Fraser folyótól északra lévő hegyekben ered és a Fraser egyik mellékágába torkollik. Hogy a nevét honnan kapta nem tudom, pedig próbáltam utána járni (lehet találgatni...). Amúgy, errefelé rábukkan az ember érdekes nevekre, mint pl.: Lost Shoe Creek #2 (Elveszett Cipő patak No.2.), vagy Deadman Lake, stb.... Mellesleg ez a patak ismert még egy hétköznapibb néven is: Norrish Creek. Ez a kis beszámoló a 2007. augusztusi túrámról szól a patak mentén. Egy kora szombat reggel úgy döntöttem, hogy kiruccanok a fent említett pataktorkolat környékére. Semmi különös, csak egy egyszerű kirándulás, könnyű túra. Az idő szépnek ígérkezett, ezért gyorsan összekaptam a cuccom és kocsiba ugrottam, még a reggeli csúcsforgalom előtt, majd rövid vezetés után megérkeztem a kiinduló pontomhoz, egy vasúti hídhoz. Magamhoz vettem a kis, napi pakkomat, innen gyalogszerrel megyek tovább. Útvonalam első szakasza a Vasút-társaság területén vezetett keresztül, ezért a birtokháborításról szóló figyelmeztető táblákat figyelmen kívül hagyva elindultam a meder menti ösvényen. Igaz, régebben már jártam errefelé, de akkori célom a horgászás volt és ezért nem is igazán derítettem fel a területet. Ez a környék kicsit kiesik a főútvonal sávjából, emiatt sokkal kevesebb ember tud róla, még kevesebb látogatja. De ennek ellenére a Vancouverhez való közelsége miatt azért így is járnak oda, különösen a horgászok, nyáron pedig, a környékbeli emberek hűsölnek a hideg hegyi patakban. Igazából nem tudom, miért hívják pataknak, mert szerintem a mérete miatt (normál vízállásnál) már nyugodtan lehetne egy kisebb folyó is. Mondjuk a mostani száraz, nyári időszak után alig csörgedezett valami kis víz a mederben. Ezért mikor az ösvény elfogyott, nem is keresgéltem járható útvonalat a part menti bozótosban, hanem egyszerűen a kiszáradt mederben folytattam utamat. A meder egyes helyeken nagyon finom homokos, máshol tipikus folyami sóder volt, ág és fatörzs maradványokkal, egyéb hordalékokkal megfűszerezve. Így, a mederben haladva folyamatosan, jól meg tudtam figyelni mindkét partot és nem kellett mindig kiverekedni magam a bozótból, ha szét akartam nézni. Az itt-ott elém táruló távolabbi tájképek látványa sem volt éppen megvetendő. Az idő valóban szépnek bizonyult, bár voltak felhők az égen, a nap csaknem folyamatosan sütött, így a hőmérséklet is elég jól emelkedett és mivel a folyómederben nincs túl sok árnyék, a napfény is gyakran tűzött rám. Magyarán, kezdett melegem lenni. No sebaj, a bal parton rengeteg földi szederbokor (blackberry) tűnt fel. Összefüggő szederbokrok kanyarogtak a part mentén legalább 200-300 m hosszan, aztán még ritkulva folytatódott egy darabig, néha még a folyó túlsó oldalán is. Gondoltam itt megtöltöm a bendőmet egy kis friss, természetadta gyümölccsel. Ezek a szedrek először megpirosodnak, aztán szép fényes feketére változnak, és végül a fekete szín elhomályosodik. Ebben a homályos fekete állapotban a legjobb fogyasztásra, nagyon finom, édes. Az ember szinte nem is tud betelni vele. Az egyetlen dolog, ami kicsit nyugtalanítónak nevezhető volt, az a minduntalan felbukkanó és egyértelmű jelek sokasága, hogy mások is kedvelik ezt a kis folyóparti gyümölcsöst. Vagy pár lépéssel odébb... Ez így ment a szedres körül mindenfelé. Mintha csak közétkeztetés lenne itt (nem, ez nem Róbert bácsi konyhája...) a helybeli medve lakosság számára a természet jóvoltából. Az ürülékükről azt is könnyű volt megállapítani, hogy mi szerepel mostanában a menün "Medvééknél". De azért természetesen én is jól belakmároztam, abban bízva, hogy ilyenkor napközben, ilyen melegben a "Csőszök" túl lusták mozgolódni, és inkább hűsölnek valahol az árnyékban. Mondjuk, gyakrabban néztem körül, nehogy meglepetés érjen... A dézsmálást befejezve és a szederbokrokat magam mögött hagyva utamra indultam, továbbra is a folyót követve. A meder itt már kiszélesedett és néhol több ágra is vált az őszi és kora tavaszi áradások jóvoltából. Most ezek az árterületek természetesen teljesen ki voltak száradva, de még mindig jól láthatóak voltak a legutóbbi áradásból visszamaradt, növényzeten felakadt nyomok és hordalékok, jelezvén az akkori vízállást. A környék felderítésén kívül a mai terveim között szerepelt egy kis tűzgyújtási gyakorlat is, a "kis svéd" szikravető és az itt rendelkezésre álló természetes élesztékek használatával. Ezért kinéztem egy alkalmas helyet és kis gödröt kapartam a homokos mederben a tűznek. Így könnyű lesz eloltani, csak beborítom a homokkal a parazsat és kész. A tűz terjedésétől sem kell tartanom, mivel csak homok van körülötte, sőt még az üszkös nyomok sem fogják a környezetet rondítani, mert a következő áradásnál az egészet elmossa a víz, és teljesen el fog tűnni még az emléke is. Élesztékben nem volt hiány. Az előző áradásból rengeteg visszamaradt, száraz fűcsomó, fészekszerűen felakadt apró gallyak, tűlevelek tömege (lásd az előző képet) kínálta magát, bármerre néztem. Még szükségem volt valamire a legkisebb szikrát is elkapni. Ezt meg is találtam a bokrok tövében, ahova a szél összehordta a nyárfákról virágzáskor lehulló, fehér, bolyhos, gyapotszerű csomók képében. Valószínűleg a bolyhok nélkül is sikerült volna a tűzcsiholás, de így sokkal könnyebb és rendelkezésre áll. Miért ne használjam? Még begyűjtöttem néhány kisebb ágat és cédrusfa darabot (szintén száraz hordalékfa). Ezután faragtam egy kevés forgácsot és egy-két kis gallyat "kitollaztam" a közelmúltban ajándékba kapott Mora/Frosts 860 Clipper késemmel, majd az egészet összerendeztem a gödröcskében a tűzgyújtáshoz. Minden készen állt a szikraesőre. A ferrocerium rúd egyetlen húzással, könnyedén lángra lobbantotta a "nyárfa gyapotot" és egy-két pillanat múlva vígan lobogott a kis tűz. A következő kép talán jobban illusztrálja a tűz méretét. A célom nem tábortűz rakás és égetés volt, hanem a tűzgyújtás gyakorlása a korábban is említett módon. Ezért a tüzet hamarosan el is oltottam és az egész folyamatot megismételtem néhányszor. A kitűzött tűzgyújtási feladataimnak eleget téve úgy döntöttem, hogy ez a hely alkalmas a magammal hozott kis "elemózsia" (inkább csak nassolni való, csokiszerű "energy bar", és a lapos rágógumira emlékeztető, préselt gyümölcs szelet) elfogyasztására. A fatörzsön ülve kicsit még élveztem a napsütést és a madárcsicsergést, majd tovább indultam. Pihenőhelyemtől nem túl messze a folyópart két oldalán megművelt földek tűntek fel, pár száz méterrel odébb már traktorzúgást is hallottam. Ez már farmterület, számomra nem olyan érdekes, néhány farmer a földeken ügyködött a zajokból ítélve, és a torkolat sem lehetett már nagyon messze, szóval a visszafordulás mellett döntöttem. Ekkor egyre erősödő motorzúgást hallottam, és kisvártatva egy jókora traktor tűnt fel a folyómeder egyik ágában, aztán eltűnt a bokrok, fák mögött. A motorzaj elhallgatott. Valahol megállt, gondoltam magamban. Pár perc gyaloglás után megint hallottam az erősödő traktorzúgást, csakhogy most már ellenkező irányba (újra a farmok felé) haladt, és erős csikorgó hang is társult hozzá. Mi a fenét csinálhat ez a pofa a mederben egy traktorral? A fák és bokrok között úgy láttam, valamit vontat maga után. Távcsővel a növényzeten keresztül aztán sikerült megállapítanom, hogy egy jól megtermett fatörzset láncolt a masina után, és azt vonszolja hazafelé a mederben. Hát lesz tűzifája egy időre, az biztos... Lassan távolodtunk egymástól ellenkező irányba, és hamarosan a zaj is elhalt a távolban. Errefelé többnyire a folyó bal partján jöttem, most viszont az ellenkező oldalon mentem. Így még jobban fel tudom deríteni a terepet, ami még jól jöhet egy esetleges későbbi horgász kiruccanás alkalmával. Egyszer csak érdekes, nem idevaló látvány ütötte meg a szemem... Megint lehet találgatni, hogy került ez az autómaradvány ide... Lehet, hogy valahonnan valamikor elsodorta az ár, esetleg terepezés közben, vagy csak lopott kocsitól szabadultak meg valakik? Ki tudja?! Egyéb maradványokat nem találtam. A visszaút további része eseménytelenül telt, mackóval sem találkoztam. Az országúthoz közeli partszakaszon egy négytagú család piknikezett. Üdvözöltük egymást, és megemlítettem nekik a szeder "lelőhelyet". Élénk érdeklődéssel hallgatták az útbaigazítást, szerintem később el is mentek szemezgetni. A kocsi ugyanúgy ott várt az úton a hűst adó fák alatt, ahogy hagytam. Betettem a kis zsákomat, beültem és hazaindultam. Hamar eltelt ez a nap a szabadban, a jó levegőn és egy elég érdekes, számomra részben ismeretlen területet jártam be. Még egy kis "bushcraft" is belefért!
|