Bihar II. Horkától! PDF Nyomtatás E-mail
Cikkek - Túrák
Írta: Horka   

Bihar II. Horkától!

És akkor jöjjön Horka írása a II. Bihar-gerinc túráról.

 

 

 

Bihar2, avagy az MTP visszavág

 

 

Amint az minden lelkes MTP olvasó előtt ismeretes, a portál egy 5 fős különítménye tavaly februárban megpróbálta teljesíteni a Bihar-Vigyázó gerinc túrát. Ez azonban a természeti elemek ellenállása miatt meghiúsult. Csapatunk persze nem adja meg magát ilyen könnyen, pontosan egy év múlva ismét összegyűltünk, hogy revansot vegyünk a minket ért sérelemért.

Kölyköt a csapatban Hooch váltotta, de rajta kívül a régi csapat állt rajtvonalhoz: Szilva, Ákos, kontrra és Horka. A tavalyi hibánkból okulva most sokkal korábban, nem sokkal napfelkelte után indultunk útnak Budapestről. Sajnos kellett tennünk egy kis kitérőt Európa ((majdnem)) kulturális fővárosába, a festői Miskolcra, ahol is Hooch kiegészítette felszerelését egy csodabakanccsal. Ennek eredményeként épp akkor (sötétedés előtt nem sokkal) értünk BIHARFÜREDRE - túránk kiindulópontjára -, mint tavaly. Én különböző okok miatt péntek hajnalban mindössze egy röpke fél óra alatt pakoltam össze minden cuccomat, így volt bennem némi félsz, hogy otthon hagyok valami fontosat. A biharfüredi parkolóban pakolászva konstatáltam is, hogy túl sok májkrémet hoztam magammal. Legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy a teljes kenyérkészletem otthon maradt...

  A szállodai pultoslány közölte, hogy ilyenkor sajnos már nincs nyitva bolt a faluban, de neki arany szíve van és kerít nekem kenyeret a szállodából... potom 10 lej-ért. (ez kb. 680Ft) Végül kontrra felajánlotta, hogy ő a saját porcióját megosztja velem. (Amiért ezúton is köszönet és hála! ) A falu nyomokban havat is tartalmazott, de a hótalp egyelőre felesleges ?luxusnak? tűnt. Sötétben, szállingózó hóesésben vágtunk neki a már jól ismert útnak...

 

1

 

  Szokni kellett még a nagy zsákokat a hosszú kihagyás után, pilledezett mindenki a hirtelen kaptatón és közben a köd is leszállt. Mire elértük a Papfürdő-havast már elég morcos volt a csapat nagy része. Ezt a szakaszt egyébként a tavalyi tapasztalatok miatt annak ellenére elég gyorsan megtettük, hogy a túristajelzésekkel igencsak spóroltak a helyiek. Egy éve itt vertünk tábort ezért bennem valahogy olyan tévképzet élt, hogy ? mivel kb. ugyanakkor sikerült idén is indulnunk - szintén itt térünk nyugovóra. Kontrra azonban tartotta magát az eredeti tervhez, ha Pestről korábban indultunk, akkor a hegyen messzebbre kell jutnunk.

   Így hát nekivágtunk a gerinc és köztünk lévő utolsó szintek leküzdésének. Mire sikerült felküzdenünk magunkat, már nagyon durva lett a köd, a lámpák ellenére is alig láttunk pár méterre. Már azon viccelődtünk, hogy addig se jutunk el, mint tavaly, de szerencsére most jobban felkészültünk és előkerült a GPS. Persze ez alapvetően csalás és egy igazi túlélő nem használ ilyesmit, úgyhogy mi kompromiszumként kölcsön GPS-t hoztunk, aminek a működésével senki sem volt igazán tisztában. A nagy hidegre, illetve a túra hátralévő -remélhetőleg- hosszú időtartamára való tekintettel csak nagy ritkán kapcsoltuk be a készüléket, hogy spóroljunk az akksijával. Így aztán vidámabbnál vidámabb szituációk álltak elő, ahol körbe-körbe és oda-vissza bolyongtunk, néha megállapítva, hogy tájoló szerint arra megyünk, ahonnan jöttünk, ill. ott vagyunk, ahova megyünk, csak az nem ott van, ahol volt... Ez persze csak a billentyűzeten pötyögve tűnik viccesnek, a helyszínen kevés volt a felszabadult nevetés.

   A Mező-havas tetejére érve végképp elfogyott az erőnk. Tudtuk, hogy a csúcson vagyunk, de csak egy vékony ösvény vitt le a nyeregbe, mindenhol máshol sunyifenyves volt, amiben igen nehezen lehetett botorkálni, és nem sokkal kellett volna elvéteni az irányt, hogy a gerincről is leereszkedjünk. Végül az ösvényt nem találtuk meg, de valahogy levergődtünk a nyeregbe. A gyors sátorverést kiadós szundi követte. A fáradtság és a hideg győzedelmeskedett az éhség felett... (Első nap egyáltalán nem is használtunk hótalpat, bár a legutolsó szakaszon a sunyifenyőkön bukdácsolva már elkelt volna.)

Az előző napi késői táborverés miatt jó sokáig aludtunk, és a tervezettnél később indultunk útnak. A köd továbbra is kitartott, így alig láttunk többet, mint éjszaka. Meglehetős unalomba süllyedve baktattunk a változatosnak nem mondható fehér katyvaszban. Aztán javult a helyzet, az egyhangú és unalmas hó-köd párosítást feldobta egy kicsit a jeges szél, ami igencsak vérpezsdítően hatott mindenkire. A szőrösebbjének pillanatok alatt vastag rétegben fagyott a pára a szakállára, de volt, akinek a szempilláján is borsó nagyságú jégcseppek keletkeztek. A tájolót időnként már törölgetni kellett, mert a változatos mintákban ráfagyó pára és jégkristályok miatt alig lehetett látni a tűjét. A bubi már régen megjelent benne, de most feltűnően lassult a tű mozgása. Megszeppenten gondolkodtam el rajta, hogy ez akár be is fagyhat rövidesen. A nagy zsákok és a réteges ruházat miatt nem fáztunk, de ha az ember levette a kesztyűjét, hogy a térképpel vagy a GPS-el babráljon, pillanatok alatt használhatatlanná gémberedtek az ujjai. Néha kicsit bizonytalankodtunk, de a viszonylag egyenes útvonal miatt már gond nélkül tartottuk az irányt. Koradélutánra kitisztult az idő. (Legalábbis párszáz méterre el lehetett látni.)

 

2

 

  Gyönyörködtünk a tájban, most először láttunk valamit a közvetlen környezetünkön kívül. Ellőttünk pár fényképet, aztán tovább vonultunk. Amint az a túra folyamán többször is bebizonyosodott, rengeteget számított a -részben- derült ég. A nyilvánvaló tájolási könnyebbség mellett a hangulatot is úgy megemelte, hogy szinte könnyebbnek éreztük a zsákokat. Érdekes módon látványosan felgyorsult a csapat, viccelődés, szórványos beszélgetés indult. A napimádat megvetette a lábát a csapatban. Aztán, csak, hogy a különbség látványos legyen, újra leszállt a köd, a ?happy hour? véget ért...

   A napi célunk az volt, hogy a Sík-havas mögött a Tolvajos-kő környékén verjünk tábort. Ez reálisnak is tűnt, de az egész napi ködben bolyongás úgy lelassította a tempónkat, hogy végül a Sík-havast se értük el. Körülbelül a tavalyi táborhelyünk környékén kötöttünk ki ismét. (Lett volna ugyan még időnk napnyugtáig, de a lapos, védett táborhely olyan ritka volt, hogy amikor rátaláltunk egyre, nem vacilláltunk sokat.) Sátorállítás közben még a köd is felszállt egy rövid időre és ismét bamba bámulásra késztetett minket a hirtelen alattunk megnyíló völgy látványa. Formás kis, 3 sátras táborunk pár öreg fenyő védelmében bújt meg valamivel a gerinc alatt. Most volt időnk bőven, így az előző nap elmulasztott vacsorát is bepótoltuk. Felcsaptak a benzin lángok, rotyogtak az instant levesek és tészták, a nap főétkezése zajlott. Amikor elkészült az ínycsiklandó műanyaglevesem, akkor szembesültem vele, hogy kenyér készletem mellett a kanalamat is otthon hagytam...

   Ezúttal - és ez ügyben, az egész túra alatt - Hooch segített ki, így végre neki eshettem oly hőn áhított levesemnek. Egyedül Szilva nem alacsonyodott le a mi szalontúlélő szintünkre. Ő egy igazi huszárvágással a keksz-száraz kolbász -meglehetősen magyaros- kombinációja mellett tette le a voksát és ezzel húzta ki az egész túrát. Bár a túra végére kicsit ráunt, kétségtelenül az egyik legoptimálisabb élelmezési megoldás. A vacsi után a keményebbjei még lődörögtek a benzinfőzők körül, de én inkább felhúztam a pluszalvós rétegeimet, aztán bebújtam a hálózsákjaimba. Elég időigényes volt a procedúra, de végülis elértem, hogy két nyári hálózsákban nem, vagy alig fáztam, a kinti elég cudar idő ellenére. Annyi hátránya volt, hogy a szememen kívül semmit se tudtam mozgatni, így aztán magatehetetlenül, a sötét sátortetőt bámulva gyorsan elnyomott az álom.

A harmadik nap reggelére a sátor előterében hagyott vízkészletem teljesen megfagyott, egyetlen palack vizem maradt, amit a hálózsákba tettem estére. Otthon kitaláltam, hogy a nagy hideg elleni védekezésként majd forralok vizet esténként és egy vastag (visszaváltható) petpalackban azt teszem a lábamhoz. Ehhez képest enyhén jeges, nullafokos vizeket pakoltam minden este a lábamhoz, hogy legyen másnapra valami iható löttyöm. De az igazán elszánt Ákos volt, aki jeges palackokat pakolt esténként a hálózsákjába, hogy reggelre testhővel megolvassza őket... Volt, aki cukros teával próbálkozott, de Hooch instant teája is egy nap alatt tömörre fagyott. A vízkészletek a tavalyi túrához hasonlóan máris kimerülőben voltak, most azonban jelentős benzintartalékunk volt, amivel alkalomadtán olvaszthattunk volna még elég vizet.

  A reggeli eü séta, gyors étkezés és rövid cihelődés után ismét hótalpon voltunk. Az idő egész tűrhető volt, tisztább és ködös szakaszok váltogatták egymást egész délelőtt. Gond nélkül suhantunk el a Sík-havas alatt, majd egy tolvajos-kői rövid pihenő után robogtunk tovább a gerincen.

 

3

 

  Délutánra teljesen kitisztult az ég, és szikrázó napsütésben értük el a túra legkritikusabb részét, a Néma-havast, ahol tavaly kényszerűen fel kellett adnunk a túrát. Most az idő a mi pártunkat fogta, és objektívcsattogás közepette galoppoztunk át tavalyi szenvedéseink helyszínén. A nappal együtt megjelentek a motoros szánok is. Most először láttunk embert, amióta feljöttünk a hegyre, igaz most se két lábon. (Ez egyébként az egész túrára igaz, az 5 nap alatt nem találkoztunk a távolban suhanó pár szánoson kívül senkivel.)

   A Néma-havasnál elértük a rettegett S-kanyart, amit ugyan most sem jelölt semmi, de napfénynél azért egész jól tájékozódhattunk, így általában szánnyomokhoz igazodva baktattunk tovább. A napsütésben ?villámgyorsan? haladtunk, és a vidám csevej közepette alig vettem észre az idő múlását. Rendesen benne voltunk már a délutánban, amikor elértük az erdő szélét. Itt egy rövid szakaszon ereszkednünk kell, mielőtt felmehetnénk a Kis-csúcsra, ami már a Vigyázó előtti utolsó hegy. Nagy gond nem lehet, az előttünk lévő völgy fölött átlátva láttuk a Kis-csúcsot, és a sűrű erdőben nem is térhetünk le az útról. Igen ám, csakhogy a szánnyomok, amiket követtünk, az erdő szélén megfordultak, és ahol jöttek, vissza is mentek.

   Lemálháztunk, és Szilva, kontrra, meg én bementünk az erdőbe úttörősdit játszani. Bármilyen meglepő is, bár kétségtelenül a jelzésen haladtunk eddig, (még ha ezt oszlopok hiányában nem is láttuk), az erdőben nem volt irtás. Az ösvény egyszerűen nem ment be az erdőbe..., ill. mégis, csak éppen egyáltalán nem ott, ahol elérte az erdőt. (Valószínűleg derékszögbe nekiment az erdőnek, de azt elérve elkanyarodott és vele párhuzamosan haladt egy jó darabig, és csak tőlünk sokkal lejjebb kanyarodott a fák közé.) Hárman többféle helyen különböző jeleket találtunk az erdőben, Szilva például egy olyat, ami egyértelműen turista jel volt, csak éppen az erdő közepén volt egy fán, és ösvénynek nyoma sem volt a közelben. És ha ez a sok stressz még nem lett volna elég, megtaláltuk a félelmetes bihari vérstrucc nyomait a tisztáson. Éreztük, hogy felettébb veszélyes helyre keveredtünk... 

  Mindenesetre a legszimpatikusabb csapást választottuk az erdőben és azon leereszkedtünk a völgybe, ott már látszott, hogy ezt nem lesz egyszerű követni...  Ritkás volt az erdő ezen a részen, több alternatív ösvény is kínálkozott, és a jelfestést itt sem vitték túlzásba. A legbizalomgerjesztőbb csapáson haladtunk, amíg az meg nem szűnt a semmiben. Itt aztán tájoló alapján nekivágtunk a már elég sűrű erdőnek. Kontrra jobb híján egy nyúlnyomot kezdett el követni, ami meglepő módon rövidesen rátért a túristaútra. Végre újra egyenesben voltunk.

  Sűrű fenyőerdőben jártunk, hatalmas, behavazott matuzsálemek között. Gyönyörű látvány volt. Egyre sötétedett és a Kis-csúcs felé kapaszkodva ismét előjött a lapos táborhely keresés problémája. Végül találtunk egy nagyon romantikus erdei tisztást, és nekiálltunk építkezni. Olyan mély volt a hó, hogy hiába tapostuk le hótalpasan a sátorhelynek valót, amikor levettük a talpakat bakanccsal így is könnyen beszakadtunk térdig. Amikor már álltak a sátrak, nekiláttunk a főzőcskézésnek, ki levest, ki tésztát, ki sört tett a főzőre.

   Minden éjszakával egyre nagyobb gondot okozott a hálózsákok átázása. Hiába volt jól átgondolt szellőzése Hooch Sierra Leone 2-esének, a kinti nagy hideg miatt előbb lecsapódott a kilehelt páránk a sátorfalra, minthogy a szellőzőnyíláson kijutott volna. Így minden reggel vizes volt a sátor belseje, volt, hogy vékony jégréteg borította. Eleinte még csak a külseje volt nedves a zsákoknak, de mivel napközben nem tudtak megszáradni, minden estével egyre romlott a helyzet. Nekem itt kifejezetten jól jött, hogy két nyári zsákot húztam egymásba, így a belső zsákom végig száraz maradt.

  Negyednap gyönyörű időre ébredtünk, összecókmókoltunk, aztán a lélegzetelállító fenyvessel eltelve indultunk neki a napi távnak. Elég gyorsan kiértünk az erdőből, itt már erősen tűzött a nap, neki kellett vetkőznünk... Egy igazi élményszakasz következett, fényképezgettünk ezerrel, élveztük a szélcsendes napsütést, és meresztettük a szemünket.

 

4

 

 Találtunk egy kiépített vízvevő helyet is, úgyhogy a kimerülőben lévő vízkészleteinket is pótoltuk. Ilyen tiszta időben nagyszerű kilátás nyílott a Fehér-kövekre. Vidám csevej közben jutottunk el a völgy peremére, aminek az aljából már egyenes út visz fel túránk céljához. Eleinte örültünk, hogy már csak lefelé kell mennünk, hogy elérjük a Vigyázó lábát, de aztán kiderült, hogy ez a lefelé aztán istenigazából lefelé. Félelmetes szögben tört le a perem. Kontrra és Szilva arrébb is mentek, hogy a valószínűsíthető jelzést követve valami szerpentinszerűségen ereszkedjenek le, mi hárman azonban nekivágtunk a leginkább snowboardozásra hasonlító ereszkedésnek. Lépett az ember egyet, aztán csúszott 10-15 métert... optimális esetben talpon.

 

5

 

  Ez az elég drasztikus meredély lejjebb még a sűrű fenyőerdő által jelentett kihívással is párosult, de végül csak lerongyoltunk a völgybe, majd már a Vigyázó lábánál (legalábbis a Kis-csúcs felől nézve) rendeztünk egy kis sziesztát, ahol a bátrabbjai már félcsupira vetkőztek (a bátrabbjai itt egész pontosan Szilva volt). Ezután egy meglehetősen kimerítő kaptató után felértünk egy havasi rétre, ahol egy kis esztena állt. Itt cuccoltunk le, és kezdtünk neki a tábori foglalatosságoknak. Még igen korán volt ugyan, de a csúcstámadást hosszabbnak ítéltük, mint a napból hátralévő idő, így nem tehettünk mást, minthogy sziesztázni kezdtünk.

   Az esztenában egy asztal volt és egy ágy, amin két érdekes életformát találtunk, egy meglehetősen régi és hólében úszó szűrt, (a tűző nap hatására a padlásról folyamatosan csöpögött a hólé), ill. ?A kupacot?. Ennek pontos összetételét nem sikerült megállapítanunk, leginkább azért, mert nem mertük megpiszkálni. Gondoltuk, ha valami sötét erő lakozik benne, jobb, ha nem háborgatjuk, hátha előjön belőle a kisgömböc mechanizmus. Első ránézésre egyébként egy-két paplan, sál, sapka, szvetter és konzervdoboz keverékének tűnt, de minket nem tévesztett meg!

   A padlás ? a hófoltok feltakarítása után - puritán eleganciájával és relatív steril mivoltával az a tény állt szemben, hogy a tető alatt elég rendesen átfújt a szél. Végül a földszinti hallban hárman aludtunk, Szilva, én és ?A kupac?, az emeleti lakosztályt, pedig kontrráék  foglalták el.

  Hooch úgy döntött, hogy megszárítgatja a napon az átázott sátrat, és ha már egyszer felverte, végül éjszakára is ott maradt. Ez a hely kitettsége miatti erős szélen kívül már csak azért is becsülendő cselekedet volt, mert a nyomok alapján a bihari farkasok főhadiszállásán táboroztunk.   A túránk során gyakran kereszteztünk farkascsapásokat, így már egész megszokottnak számítottak a nyomaik. Ezen a réten azonban hemzsegtek a farkas nyomok, láthatólag a több irányból összefutó csapásaik kereszteződése volt ez a nyereg, ahol ráadásul nyáron nyájak legeltek. Dehát egy mtp-s nem ijed meg holmi ordasoktól. Petárdákkal jól felszerelkezve Hooch egymaga ment ki éjszakázni a pusztító hidegbe. Kértük, hogy ha a falka betör éjszaka a sátrába, sok fotót készítsen, hogy aztán szépen illusztrált cikket írhassunk ?A farkastámadás? címmel, erre azonban végül nem került sor. A vacsi után szépen aludni szálingóztunk mindannyian. Bár volt bennem némi félsz ?A kupaccal? a jobb oldalamon aludni, de végül nagyon kellemesen telt az este, a fapriccs nagyon jelentős komfortfokozattal bír a havon felvert sátorhoz képest.

Reggel meglepetten tapasztaltuk, hogy Hooch él és virul. Ettől a váratlan fordulattól feldobódva nagy lelkesedéssel vágtunk neki a Vigyázónak. Eltévedni itt már nem lehet, mindig csak felfelé... A szép verőfényes napsütés, amiben ébredtünk, szépen fokozatosan szürkülgetett, mígnem, mire a kitett hegyoldalra jutottunk, már egész méltóságteljes hóesésbe csapott át, szerencsére a szél még elviselhető volt. Kegyetlen meredek volt a part, az embernek folyamatosan előredőlve kellett kapaszkodnia, ami a mély hóban és a néha meg-megerősödő széllökések közepette elég fárasztónak bizonyult. Szinte teljesen csupasz volt ez a szakasz, hátranézve olyan érzése támadt az embernek, ha egyszer itt megindul lefelé, csak Havasrogozon áll meg. Csörtettünk hát felfelé mindig, meg-megállva. Nyikorgó hótalppal lábunkon, mentünk a hegyhátra, mentünk serényen... Az utolsó 10-15 méteren, pedig olyan emelkedésre váltott a hegyoldal, hogy már négykézláb kellett másznunk. Itt vette hasznát a túrabotjának az, akinek volt ilyen, akinek nem, annak maradt az ujjainak belefúrása -a vékony jégréteget áttörve- a hóba. Nem lehetett már teljes talppal lépni, csak a spiccünket vágtuk bele a hóba, és mint egy létrán kapaszkodtunk fel.

   Rám személy szerint igen mély benyomást tett ez a pár méter, folyton az járt az eszembe, hogy az elmúlt órában hányszor csúszott meg a talpam alatti hóréteg - akkor ezzel csak egy kis kellemetlenséget okozva -,  ami ebben a helyzetben viszont igen súlyos következményekkel járt volna. A parthoz való odasimulást a nagy zsákok nehezítették meg igazán, szerencsére ezen a napon éppen Hoochon volt a sátor cipelés sora, így én viszonylag könnyebb helyzetben voltam.   Végül mindannyian szerencsésen felvergődtünk ezen a peremen, és kicsit még mindig megszeppenten vágtunk neki a végső hajrának. Nincs már előttünk több ilyen szintemelkedés, az eddigiekhez képest már sétagaloppnak kell következnie. De ahogy közeledtünk a csúcshoz, a szél exponenciálisan erősödött. A végén olyan orkán tombolt már körülöttünk, amilyennel még nem volt dolgom az elmúlt 23 évben. A szemembe húzott sapkámtól nem láttam semmit - persze egyébként se láthattam volna semmit a hóviharban -, de eltévedni itt szerencsére nem lehetett. Ha az ember derékszögben állt a szélirányra, egyszerűen elfordította a zsákokon ébredő forgatónyomaték. Egymás szavát alig lehetett hallani. Elég apokaliptikusan festhetett az egész táj (bár ebből nem sokat lehetett érzékelni). No de hát láttunk mi már karón varnyút, nem ijedtünk meg a saját árnyékunktól! Törtünk tovább, míg végül elértük a csúcsot. Elgondolkodtunk egy kicsit, vajon mit kellett elkövetnie annak a meteorológusnak, akit ide száműztek, majd váltottunk is vele pár szót. Gyors csúcsfotó, amin ugyan a mosolyok nem sikerültek igazán őszintére, de ez ekkor már nem igazán érdekelt senkit, aztán irány rögtön vissza a biztonságos mélységbe. A lefelé vezető út elég eseménytelenül telt. Félvakon és süketen csoszogtam lefelé, meglehetős letargiába esve. Ez egyébként részben hiányos felszerelésemnek volt köszönhető. Hooch pl., aki egész komoly kiegészítőket hozott a budoárjához, már úgy nézett ki, mint valami neutronos rohamosztagos, feltételezem, ő sokkal könnyebben vette a nagy szelet, mint szerénységem.

 

6

 

  Végül levergődtünk a már említett peremig, de ahelyett, hogy lefelé is megkísértettük volna az Urat, inkább kerestünk egy alternatív útvonalat az erdőn átvágva. Ez szintén nem volt egy leányálom, de legalább nem dobogtatta meg úgy a szívünket, mint Pamela Anderson (vagy a fagyott havon való kapaszkodás). Aztán egyszer csak ott álltunk a kalyibánk előtt, és konstatáltuk, hogy még alig múlt dél. Egy rövid értekezlet után úgy döntöttünk, tovább megyünk, és eredeti terveinkkel ellentétben mégsem töltünk még egy éjszakát ?A kupaccal?, inkább valahol a Dregán völgyben verünk majd tábort.

   A viskó mögött ereszkedtünk le a Dregán völgyébe, ami szintén durva lejtőt jelentett. Lefelé azonban ez csak gyorsította a tempónkat. Haladtunk is egész jól, míg egyszer le nem esett a lábamról a tappancs. Azt hittem, csak kiléptem belőle, úgyhogy hátra maradtam, hogy felszíjazzam, de mikor megvizsgáltam tüzetesen, akkor láttam, hogy elszakadt az egyik tartópánt. Paff neki, a tappancsnak konyec, szerencsére már lefelé ereszkedünk a völgyben, úgysem sokáig lesz már rá szükség. De az ereszkedés során még nagyon megszenvedtem a hiányát. (Hiszen pont itt értük el az olvadozó hó szintjét, ahol már minden lépésnél térdig merültem a nedves katyvaszba.) Végül csak elértük az utat, amit láthatólag nemrég tisztítottak meg a hótól, bár azt se lenne nehéz elképzelni, hogy nemrég vágták az erdőbe. Valami fertelmetes munkagépet zavartak végig rajta, ami nem csak a havat tolta le róla, hanem a - néhol nagy terméskövekkel megszórt - talaj felső rétegét is. Úgy nézett ki a ?nyom?, mintha egy ilyen masinával egy hegyet is könnyedén arrébb tolhatnának. Ebben a ?lövészárokban? galoppoztunk le vidáman csevegve az olvadozó (itt már zöld!) fenyvesben. Még sötétedés előtt elértük a Dregán-víztározót. Ennek partját követve haladtunk egy erdőgazdasági úton, amit azonban összefüggő jégréteg borított. Ez egy merő botladozássá változtatta a menetet. Végül, már teljes sötétségben találtunk egy korrekt kis padokkal ellátott tisztást, letáboroztunk, és nekiálltunk a lakomának. Az utolsó vadonban töltött este következett, így készleteink fenekére néztünk. A hőmérséklet érezhetően emelkedett a fenti éjszakákhoz képest, ezzel párhuzamosan sajnos az olvadás és sátrak/hálózsákok átnedvesedése is nagyobb problémát okozott.

Utolsó nap a táborbontás és a rövid reggeli után verőfényben vágtunk neki a jeges erdőgazdasági útnak. A cél közelsége feldobta a hangulatot, felgyorsult a csapat.

 

7

 8

 

  A bakancsok többsége már átázott, de már ez sem zavart minket. Vidáman, trécselés közepette hagytuk magunk mögött az Ördögmalom-völgybe vezető elágazást, majd a remeték házát. Aztán szemerkélni kezdett az eső. Morogtunk kicsit, de nem volt mit tenni, csörtettünk tovább, és különösebb esemény nélkül értünk vissza Biharfüredre. (Az utolsó szakaszon jól jött volna még a hótalp, de az már felszíjazva pihent a zsákomon.) Egy gyors sör a szálloda bárjában, aztán bekászálódtunk a telerakott kocsiba. Leginkább egy csapat menekülő albánra hasonlíthattunk, az elnyűtt arcainkkal a dugig rakott kocsiban. Már csak egy borjút kellett volna a gép után kötni a teljes összképhez. Aztán mély elégedettséggel eltelve élveztük a haza utat. (Nem irigylem Hoochot, nem sok kedvem lenne már levezetni a hazáig tartó szakaszt.)

Végül sikerült megvédeni a mundér (és a portál) becsületét, és amit tervbe vettünk végre is hajtottuk. Kellemes elégtétellel dőlhetnénk végre hátra. De akkor ki hódítaná meg a Radnai-havasokat?  Jövő februárban újra összegyűlünk, és újra nekivágunk a havasoknak!

  Csatlakozz te is! ;-)

 

 

 

9

 

Hozzászólások
Keresés
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
Walker Filly |2009.06.09 18:38:09
Jó írás, klassz lehetett!
kölyök |2009.06.09 09:31:46
ez biz'a összejött!
egész élvezetesre sikeredett! Hoochnak igaza van, jó, hogy hárman írtatok és fotóztatok. hiányérzetem van, amiért kimaradtam ebből a túrából.
ezúton is köszönet Ákosnak és Szilvának az önmérsékletért!
Hooch |2009.06.06 22:16:31
Nagyon jó lett a cikk
Eszembejuttatott egy csomó dolgot amiről nem is írtam a sajátomban... még szerencse, hogy 3-an írtunk ;)
szilva |2009.06.06 13:59:23
Neked is csak azt tudom írni amit a Kontrrának, miszerint nagyon jó volt újra egy kicsit a téli Biharban éreznem magamat! Neked is gratulálok, nagyon jó és olvasmányos cikket írtál! Lassan kezdhetünk gyúrni a következő téli megmozdulásra...
kontrra |2009.06.05 23:03:40
Most megnéztem megint, az nem is a Szilva, talán inkább a Viktor.
kontrra |2009.06.05 23:01:05
LÉnyeg, hogy nekünk tessen, nem kell elvtelenül kiszolgálni a pórnépet.
Nagyon jók a képeid is, különösen a meredek hegyoldalas (Szilvával díszítve) tetszik.
horka |2009.06.05 22:48:30
CSak ne irigykedj...
Ja én is. Bár attól tartok azért 3 hosszú beszámoló a "nagyközönségnek" kicsit tömény.
kontrra |2009.06.05 21:35:42
Na jó, igazából tök jó lett, kíváncsian várom Hooch írását.
kontrra |2009.06.05 21:06:34
Olvastam már jobbat is, igaz hogy azt nem te írtad.
horka |2009.06.05 19:32:50
Rohadt jó cikk! Gratulálok!