Mit értek magashegy alatt? Olyan hegységet amelynek magassága a hóhatár fölé emelkedik (a mi szélességünkön ez 3000 m, Izland, Spitzbergák 0-100 m, Kilimanjaro 5000 m), vagy amelynek magassága meghaladja a 3000 m-t és emiatt a hegyibetegség veszélye fennáll. Ugyanakkor ide sorolnám a Kárpátok vagy Tátra 2000 m feletti területeit is téli körülmények között.
Szerintem ezek a vidékek a világ legellenségesebb területei. Itt hosszú távon nem lehet túlélni, hiszen szinte semmilyen kiaknázható erőforrást nem nyújtanak.
Ebben a cikkben néhány tipikusan magashegyi veszélyre szeretném felhívni a figyelmet, úgy, hogy közben igyekszem egy pár saját tapasztalatra alapuló ötletet is adni.
Kezdeném a hegyibetegséggel. A Föld oxigénkészletének legnagyobb része az alsó 1000 m-es rétegbe tömörül. E felett mennyisége exponenciálisan csökken, a légnyomás csökkenését is maga után vonva. E két tényező erőteljes hatást fejt ki a szervezetre.
Egy egészséges ember a hegyibetegség első tüneteit 3000 m feletti, hosszabb tartózkodás esetén észleli. Fejfájás, hányinger, szédülés, fáradékonyság, szapora légzés. Ehhez a magassághoz azonban a szervezet egy-két nap alatt alkalmazkodik, több vörösvértestet termelve, amelyek több oxigént szállítanak a szervekbe.
Nagyobb magasságba mászva, az egész kezdődik előröl. A teljes akklimatizáció eléréséhez akár egy hónap is szükséges. Fontos betartani a fokozatosság elvét. A tábort lassan kell egyre magasabbra tolni, néha visszatérve alacsonyabbra pihenni. Első alkalommal furcsa átállni egy teljesen más mozgásritmusra. Mindent lassú, kiszámított mozdulatokkal kell végezni, de szerintem adott helyzetben ezt mindenki kitapasztalja. Nem lehet csak úgy kipattanni a hálózsákból, nem lehet gyorsan lehajolni fűzőt kötni, nem lehet kiabálni vagy csak egyszerűen sietni. A mozgást és a lélegzés ritmusát össze kell hangolni.
Fontos a mozgás. A sátorban fekvő hegymászó vére lassabban kering, kevesebb oxigént szállítva a szervekbe. Kellemetlen dolog szédelegni a sátor körül, de segít.
Minél több folyadékot kell a szervezetbe erőltetni. A szapora légzés miatt hatalmas mennyiségű vizet veszítünk (akár 5-6 litert), amit pótolni kell. Ha nem iszunk, vérünk besűrűsödik, nehezebben kering, állapotunk rosszabbodik, nagyobb a fagyás esélye is.
Az olvasztott hólé nem igazán jó. Nem tartalmaz ásványi anyagokat, sőt teljesen kimossa azokat a szervezetből. Sós leveseket, teákat, pezsgőtablettákat kell fogyasztani. Használtunk ásványi anyagokban gazdag algakivonat tablettákat is (spirulin kivonat fizikai terhelés esetére).
Az evést szintén erőltetni kell. Hatalmas a felhasznált energiamennyiség. Én személy szerint nagy magasságban nem vagyok képes lenyelni semmilyen túl nehéz ételt (szalonna, kolbász - fújjjj). A hegymászók úgy tartják, hogy csak abból a kajából vigyünk, amit a legeslegjobban szeretünk otthon. Abból talán le tudunk nyelni egy keveset.
5000-6000 m felett a szervezet már nem képes regenerálódni (pl. már nem gyógyulnak a sebek). Ilyenkor a test lassan feléli tartalékait és leépül. Hétezer méter felett már egy-két napnál többet nem tanácsos tartózkodni.
Vannak - igaz, kis számban - olyanok, akik szervezete nem tud alkalmazkodni a nagy magasságokhoz. Ez leginkább csak helyben derül ki. A leggyakoribb betegség a tüdőödéma (a tüdő megtelik vízzel - fulladás) és az agyödéma (folyadék az agyban - nyomás a vérerekre), mindkettő halálos. A beteget azonnal le kell vinni a hegyről. Nagy költségvetésű expedíciók túlnyomásos zsákokat is szoktak vinni magukkal; de ez túlélő helyzetben nem hinném, hogy adott lenne.
Hazaérve néhány hét alatt a szervezet visszaáll a kis magasságra. Következő alkalommal az egész macerát újra kell kezdeni.
A legrosszabb helyzet egy repülőbaleset során állhat elő. Ekkor hirtelen kerül a túlélő egy túlnyomásos kabinból egy alacsony légnyomású és oxigéntartalmú környezetbe. Itt minden a magasságon és az illető szervezetén múlik (más esélyei vannak egy húszéves atlétának és más egy hetvenéves nagyinak).
Egy esetleges menekülőhelyzetben a hágókig tartó többnapos menetelés során az egészséges szervezet többé - kevésbé akklimatizálódhat.
Sokkal alattomosabb
veszély az ultraibolya sugárzás. A vékonyabb, tisztább légkörön nagyobb mennyiségű UV sugárzás jut át, amelyet többszörösen visszaver a fehér hó. Gleccserszemüveg használata kötelező - ha nincs, bármilyen tucatnapszemüveg megteszi. Az eszkimók karibu csontjából készítenek védőszemüveget. Ezekbe keskeny hasadékot vágnak, azokon keresztül néznek ki. Az a nevük, hogy iggaak. Az ötvenes évek serpái vászon csíkokba égettek - szerintem cigarettával - lyukakat, és azt kötötték a szemük elé.
Egy kis szemüveg nélküli bámészkodás is végzetes lehet. A betegség neve: hóvakság. A kötőhártya begyullad, és bár egy- két hét alatt gyógyul, de addig iszonyúan fáj, és elviselhetetlenné válik a fény (a Kaukázusban még a sátorban is szemüveget hordtunk).
Nem halálos, de kellemetlen
a szabad bőrfelület leégése az UV sugarak hatására. A magas faktorszámú napvédő krémek valamennyire segítenek. 4000 m felett az arcunk pecsenyére éghet. Leginkább a védőmaszkot ajánlom, de vigyázat: feldúsulhat benne a széndioxid, legyen száj- és orrnyílása. Végső esetben legalább egy papírdarabot gyűrjünk úgy a szemüvegünk alá, hogy orrunkat megvédje. És tartsuk csukva a szánkat -ezt nem komolyan mondom-, de láttam olyat, hogy valakinek a szájpadlása égett le a hóról visszavert sugárzástól.
Fontos tudni, hogy
ködben ugyanolyan erős az UV sugárzás, mint szikrázó napsütésben. Akkor is védekezni kell.
Ködben másik jelenség is előfordulhat, ezt az angol szakirodalom
white out-nak nevezi. Magyarul, szakirodalomban nem találtam, de az előző portálon egy olvasó a ködvakság kifejezést ajánlotta, én azóta már több ízben is így használtam, elég jól fedi a fogalmat. A lényege, hogy a fehér hó és fehér köd keveréke megbolondítja az egyensúlyszerveket, és optikai csalódásokat okoz.
Olyan, mintha egy burokba lennénk zárva. Minden fehér, nincs árnyék, kontraszt, nem látszik, hol ér véget a hó és hol kezdődik a köd. Hihetetlen, hogy a lábunk előtti formákról nem tudjuk megállapítani, hogy kiálló dombocskák vagy gödrök. Jó nagyokat lehet taknyolni. A térérzékelésünk is megváltozik, volt olyan, hogy öklömnyi kövekről, melyek pár méterre voltak azt hittem, hogy több tíz méterre lévő sziklák.
Ködben csak akkor haladjunk, ha muszáj. Hihetetlen, milyen hamar el lehet tévedni, könnyen hasadékba léphetünk, vagy lavinaveszélyes lejtőn találhatjuk magunkat.
A
lavinákról mostanság nagyszámú irodalom jelent meg. Nagyon sokan kutatják kialakulásukat, fizikájukat, sok dolgozat készült ebben a témában. Ezen cikkben nem szeretnék részletesen kitérni a témára. Viszont meggyőződésem, hogy messze nem elég csak olvasnunk róluk. A lavinák kikerüléséhez elsősorban sok év terepi tapasztalata kell. És még akkor is érhetnek meglepetések.
Csupán néhány
"aranyszabályt" írnék:
- A Kárpátok, Tátra nyáriösvényei télen lavinaveszélyesek
- Lehetőség szerint a gerinceken haladjunk
- Havazás után ne induljunk útnak
- Ködben ne induljunk útnak
- A veszélyes lejtőket korán reggel keresztezzük
- Ha muszáj veszélyes lejtőn haladnunk, lehetőleg egyenként, egyenes vonalban felfelé menjünk
- Ne húzzuk a lábunkat a hóban, azzal "elvágjuk" a réteget
- A felszerelésünket lazítsuk meg, hogy veszély esetén megszabadulhassunk tőle
Pár éve, egy tél elején furcsa lavinabaleset történt a Fogarasban. Egy kisebb lavina elsodort egy mászót, kicsit meghempergette és annyi. Látszatra nem volt gond. Sajnos, a hegymászó kezében lévő csákány ágyéktájt a combjába fúródott, eltépve az ütőeret. Lassan elvérzett...
Messze nem akarom a hideget utolsósorban említeni. Hatalmas veszélyforrás, főleg ha rossz akklimatizációval, fáradtsággal, étel és víz hiányával párosul. Tartalék kesztyű, zokni, sapka nélkül még egynapos túrára se induljunk.
Ami biztos, az az, hogy minél magasabbra mászunk, annál hidegebb van (átlag 0,64 C fokkal csökken a hőmérséklet 100 méterenként), annál több a csapadék és erősebb a szél. Ha túlélésről, kényszerbivakról van szó, fontos minél lejjebb jutni, vagy mindenképpen szélmentes zugokba menekülni. A szél hűtő hatása katasztrófát okozhat, még akkor is, ha nincs is olyan nagyon hideg. Vannak akik - főleg az Alpokban - a három-négyezres csúcsokon szeretnek bivakolni (romantikus napkelték). Szerintem ez komoly stratégiai hiba: éjszaka hirtelen változhat az időjárás, a kitett csúcson fokozott a veszély. Az efféle kalandok még fokozottabb körültekintést igényelnek. Mindenképpen csak akkor vállaljunk ilyesmit, ha nagyon pontos időjárási prognózisok birtokában vagyunk.
A nyári zivatarok villámai sok turista halálát okozzák. Vihar esetén a kitett gerinceket el kell hagyni. Lejjebb sziklák alá, hópárkányok alá bújjunk. Ha nincs lehetőség biztonságos hely keresésére (mondjuk egy kitett gerincen), fontos, hogy a fémtárgyakat (karabinerek, csákányok, kések, kulacsok, stb.) tegyük a hátizsákok, kötelek alá elszigetelve a nedves levegőtől. Kitett gerincen, ha mód van rá, kössük ki magunkat. Ha a via ferrátán, mászás közben ér minket a zivatar, próbáljunk meg a kifeszített acélkötelektől távolabb (akár 1 ? 2 méterrel) önálló biztosítást kiépíteni, és ahhoz kötni magunkat. Az acélkábelek, vagy a nedves kötelek villámhárítóként működnek ilyenkor.
Valaki azt mondta, a hegymászás lényege az, hogy sikerüljön elviselni a sok apró sérülést és macerát, ami összeadódik a hegyen. Szerintem minden túlélő-szituáció erről szól, mert a komfortérzet hiánya idegileg felőrli a lelket-testet és legalább olyan veszélyes, mint a fentebb említettek.
Elfagyott ujjhegyek, repedezett, vérző ujjak, húzódások, fejfájás, fáradékonyság, állandó szomjúságérzet, hasmenés, székrekedés lassan összegyűlnek a napok alatt. Ehhez járul a vizes ruha, zokni, nedves hálózsák, befagyott sátorcipzár, bedugult főző, elázott WC-papír, sátorban felborult leves. Csak helyben lehet szokni az apró macerákat, ki kell alakítani egyfajta igénytelenséget, hogy ne legyünk egy folyamatos lelki nyomás alatt.
Maradok tisztelettel: Milka Zsolt