Reedsee, áfonyagyűjtő túra
2013. 07. 7-8.
A vad hegyek, hatalmas erdőségek romantikája. Szűk kanyonok, a mélyükben rohanó víz, vízesések, szakadékok, barlangok, égig érő fenyvesek alatt a rejtélyes félhomály.
Óriási sziklafalak alatt tekergő csapásokon nagyon kicsinek, elveszettnek érzi magát az ember. A Havasok, az Alpok dús legelői, mint valami giccses festmény. Pedig ez valóság. Ki ne gondolná, húúú itt kellene élni. Élni az erdőt.
Igen, de miből is tudnánk itt megélni.
Augusztus végén költöztem a Gasteiner völgy felső végében megbúvó kicsiny faluba, az 1100m felett fekvő Böcksteinbe. Nagyságára jellemző, hogy csak egy üzlete volt, egy trafik, de már azt is bezárták. A Gasteinertal menti hegyekben túráztam szeptember és október hónapokban.
Lent a völgyben, a folyófenéken pisztrángok fekszenek, de azért nem annyian, hogy kiszorítanák a mederből a vizet.
Október végéig 16 túrát tettem ezen a tájon. Ez idő alatt mivel találkoztam.
Bőgési időben hallottam a bikákat, egyet meg is pillantottam. Zergét, őzet, disznót nem láttam, csak nyomokat, dagonyát. Egy Havasi fajdot, egy mormotát, egy keresztes viperát, pár gyilkot, énekes madár is kevés, és úgy általában véve kevés az élővilág. Fenyő szajkót, havasi varjút, hollót mindig láttam. Szokatlan a zergék távolmaradása, márhogy itt egyet sem láttam. Más hegyvidékek hasonló adottságú helyein az év minden szakában találkoztam zergékkel. Egy ízben alig 4m-ről nézett le rám, egy másikat láttam, amint a gidáját szoptatja, de gyakori volt a 20m-nél nem nagyobb távolság.
Ez a terület a Hohe Tauern Nemzeti Park területén fekszik, és részben a belső magterületen.
A növények is az élővilág részei. Mi ehetőt találtam. Az én hibám, hogy nem ismerek minden gombát. Néha 1-1 vargánya, pöfeteg került elém az ismert ehetők közül. Gyakori látvány a szép színes légyölő galóca.
Az áfonya és a vörös áfonya gyakori, de az év csak kis részében (2-3 hétig) gyűjthető éretten. Az áfonya lekvár finom csemege, a vörös áfonya a kesernyés, fanyar zamatával pedig a húsok mellett tesz jó szolgálatot.
Vettem 6, tetővel zárható műanyag dobozt, melyek egymás mellett és felett is jól elférnek a hátizsákban, a több napra szükséges felszerelés mellett. Itt az Alpokban szokásommá vált, hogy egyetlen napra is úgy indulok el, hogy szükség esetén 2-3 napig is jól ellehessek. (Napi 1-2 zacskós leves, pár dk. rizs, 2-3 szelet müzli, kókuszos csoki, 2 l víz.)
Bad Gasteinnél (1000m) egy kis völgy, a Kötschachtal fúrja be magát oldalt a magas hegyek közé. A völgy bejáratánál a Grüne Baum Hotel (1066m) a hozzá tartozó gazdasággal. Pár lakóház, egy láncfűrésszel dolgozó faszobrász. Megnézem a szobrait, majd a kocsiúton, a kanyargós Kötschachbach (patak) mentén haladok tovább. Fák takarásában az egyik kanyar után tűnik elém a Himmelwand (égifal) hütte. Egy kis uzsonnázó hely. Nincs türelmem megállni. Itt még sétálókkal is találkozni, engem vár a „vadon”.
Egy tisztás szélén megállok egy táblánál, olvasom:
1996. 11.12.- én egy Föhnsturm (Föhn: az Alpok északi oldalán leszálló meleg levegő. Sturm: vihar), 200km/h erősségű szélvihar az itt álló 150 éves öreg fákat, gyufaszál módjára törte ketté. Az a meglepő, hogy az erdővel borított völgy egy kis részére csapott le.
Félóra múltán elérkezek egy keskeny gyalog fahídhoz, mely az úttól jobbra sebesen rohanó patak fölött segíti az átjutást. A túloldalon már csak egy csapás vezet tovább. Még néhány száz méteren át a patakot követem, de már a túloldalon. Egy hirtelen jobbkanyarral az ösvény meredekké változik (1117m).
A Reedsee (1831m) érintésével a Palfner Scharte-n (2321 m) visz az ösvény át a hegyen. Négy nappal korábban ugyanitt mentem végig, tovább a hágón át, és úgy haza.
Akkor láttam, hogy sok áfonya van a tó környékén, egy üveggel szedtem. Most ez vezérelte lépteim megint erre.
Még 700m szint van hátra a tópartig, ami kétórányi út, illetve több lesz, mert már előbb is tudok gyűjteni.
Ezen a szinten még erdő borítja a hegyoldalt.
Reggeli induláskor még csípős az idő. A meredek szakaszra érve már kimelegszik az ember, a nap felkeltével a levegő is melegszik. De ha a vándor egyre feljebb megy, megint hűlni kezd a levegő, amint közeledik a hóhatár felé. Azonban szélcsendes, napos időben egy szál póló is elegendő. A hó vakítva veri vissza a nap melegítő sugarait. Kötelező viselet a gleccserszemüveg, és az 50+-os faktorú naptej, órák alatt hóvakságot lehet kapni, ami napokig tartó szemfájással jár. Naptej nélkül pedig a fedetlen bőrfelületen égési sérülések. Láttam már ilyet, vörös volt, mint a főtt rák. Én nem kenem az arcomat, kezemet, már megszoktam. Három telet töltöttem a hómezőkön. Ugyanis télen a sípályákon dolgozom. A kevés szabadnapomon, pedig szintén síelek, sítúrázom, néha hótalpazok is. Ezeken merengek, csodálom a minden méteren változó tájat. Valamiféle mámor, részegség tölt el. Mosolygok, meglelem a lelki békémet. Nem tudok betelni a látvánnyal. Minden alkalom, mintha az első lenne.
Hitetlenkedve bámulom a sziklákról felnövő fenyőket, ahogy megkapaszkodnak gyökereikkel a repedésekben, a semmi talajon. A sűrű, alacsony aljnövényzet befedi a talajt, itt-ott egy-egy kis virág nyílik. Hopp egy áfonya. Mirelit kemény. Az éjjel megfagyott, és még nem olvadt fel. Kiérve a fagyzugból már finom, érett és nem fagyott szemekkel tömöm magam.
A hátizsákot le sem teszem, így is kényelmes. A meredeken felfelé kapaszkodva nem kell sokat hajolni, hogy csipegessem a sötétkék mannát. Már olyan mennyiségben van körülöttem, hogy megállok, lepakolok. Elő a gyűjtő dobozt. Általában olyan kemények a szemek, hogy nem nyomódnának össze, nem folyna ki a levük zacskóban sem. Biztosabb a doboz, pláne, hogy leghamarabb is csak holnap akarok haza menni.
Lassan telik a doboz. Nem nézek tükörbe, de így is tudom, hogy a szám is szépen kékül, úgy, mint a kezem. Hétágra süt a nap. Tekingetek felfelé, közeledik e már a „plató”. Az első doboz telve. És már fent is vagyok, egy kicsi tisztás, a fák között lelátok a Reedsee-re. Négy napja, amikor először megpillantottam, egy vigyorgó kőbálvánnyá váltam. Leírni elvetélt ötlet. A fénykép is kevés. Ha valaki megfestené, lefitymálnák, hogy giccset fest.
A jókora kristályvizű tó túlpartján rönkház áll (na ez már undorító). 1800 m fölött vagyunk, a fahatár felső régiójában. Jókora törpefenyvesek vegyülnek a fák közé. A völgy az ősz színeiben pompázik. A háttérben magasodó sziklákat, hegyoldalakat, már az idei hó fedi. Már túl vagyunk az első kiadós havazáson, (lent a faluban is 25cm esett). Azóta melegedett, olvad. Mindenünnen víz folyik a tóba. A parti növényzet tocsog. Na itt nem lesz tábor.
Felfedező út a tó partján. A tocsogóst elhagyva, sziklásra vált az „ösvény”. Erős túlzás ilyen nevet adni a sziklákon néhol fellelhető nyomoknak. Pedig ez az egyetlen út a házhoz. Nicsak, egy bivak. Egy ferdén álló sziklához szorgos kezek köveket hordtak, illesztettek, és egy két személyes menedéket építettek.
Még az alja is száraz volt. Ez pedig itt most csodaszámba megy. Egyetlen vízér sem folyt keresztül rajta.
Az öreg rönkház láthatóan karbantartva, jó állapotban.
Az Oesterreichischer Alpenverein röviden OEAV Badgasteini sektio-jának a tulajdonában van. Jómagam is tagja vagyok az OEAV-nak, a Werfeni szekciónak.
A feltámadt szél miatt a ház lépcsőjének a védelmében gyújtottam meg a gázfőzőmet, és készítettem el az elmaradt ebédem, a zacskós levest. Fúj! Gázfőző! Kedves olvasó, mielőtt még a sutba vágnád a monitort, hallgass végig. A Nemzeti Park területén tilos a tűzgyújtás, meg a táborozás is. A bivakolásomat még csak elnézik, mit csináljak, rám esteledett. Vagy. Több napos úton vagyok, a több nap az azt jelenti, hogy közben éjszaka is van, és akkor meg aludni szeretnék. Szóval a tűzgyújtással nem akarom magamra vonni senki figyelmét. Azóta már találtam olyan helyet, ahol ösvény sincs, igaz addig sem vezetett jelzett út. Tehát már a tilosban jártam. Egy völgy felső vége. Körbe a hegygerincek túloldalán jókora gleccserek (a térkép szerint) közel 3000m magasan, mondhatni járhatatlan. Na itt nyugodtan túlélhetek, nem hinném, hogy tavaszig bárki is zavarna.
Micsoda élményben volt itt részem. A sziklafalról alázuhanó kis vízesést a szél eltérítette. Valami oknál fogva a sziklafal mentén felfelé áramlott a levegő, de olyan erővel, hogy a vizet nem engedte lezuhanni. Kicsit tartotta, majd amikor besokallt leejtette, nagy robajjal, majd újból felfogta, és ismét leejtette. Vagy éppenséggel oldalra terelte. Így játszott egymással a szél és a víz.
A nagy erőpróba, a két hatalmas erő, akik mindig legyőzik az embert. Néha rájuk hagyják.
A hátam mögött már lebukott a nap a havas sziklákon túl. Hideg lett. Csak álltam ott, megbabonázva a látványtól, még sokáig.
Térjünk csak vissza, mert közben meg a kosárka nem telik. Itt is megszedtem egy doboz áfonyát.
A ház terasz is jó lehet éjszakázó helynek, meg mellette is találtam egy fekhelynek való száraz területet, de ez már sok lett volna a civilizációból. Bár ha nyitva lett volna, és belül is olyan klassz öreg, mint kívül, akkor talán, ha csak 1-2 fő van itt. No de így, irány vissza. A kiindulási helyemnél, a törpe fenyvessel borított dombtetőn, találtam viszonylag száraz fekhelyet.
A bivakzsákomon belül átfűztem egy zsinórt, mindkét végét egy-egy törpefenyő ághoz kötöttem. Így egy sátortető formát kaptam, s tettem mindezt a jobb szellőzés érdekében.
Hat gyűjtő dobozt hoztam magammal. Ötbe áfonyát (Heidelbeere) akartam hazavinni, egybe pedig Preisselbeere-t (nem tudok magyar nevet). Piros színű, jóval kisebb az áfonyától, meg nem is hasonlít rá.
De talán vörös áfonyának nevezhetném. A mai terv 3 doboz fekete áfonya, és a pirosból amennyi, annyi. Ezt teljesítettem vacsoráig, addigra meg már be is sötétedett. A tó vizét, meg a hegyről lefolyó hegylevét úgy ittam, ahogy jött. Erre a túrára nem is pakoltam vizet.
Bevackoltam a hálózsák, bivakzsák kombiba. A szarvasbikák bőgését hallgatva merültem álomba.
Nem leheltem be a bivakzsákomba, de egy kicsit így is bepárásodott a felső résznél. A hálózsákom nem izzadtam át, és a bivakzsáktól sem ázott át.
Most a nyáron vettem ezt a bivakzsákot, aludtam benne hagyományos módon is többször, és nem ázott át.
Belülről ezüst hővisszaverős, kívül a felső rész a hegyimentők miatt vörös színű. Két személyes, kapucnis, a láb résznél teljesen nyitható. Tépőzár fogja egybe. Ily módon még akár menni is lehet benne. Vagy leülve, csőformában magunkra húzva, felső szellőzéssel megvárjuk a vihar végét.
Mind a négy sarkára fület varrtak, ennél fogva hagyományos ponyvaként is funkcionál.
Szeretek a szabadban aludni. Szürkület, harmat, egy kávé, friss levegő. Kell ennél több?
Az öt doboz megtelt, a vörös nem. Nem baj, mert nem tudtam, hogy milyen lekvár lesz belőle.
Arra mentem le amerre felfelé is jöttem. Ezzel a szép, dermedt lepkével találkoztam.
Estére hazaértem, megmértem a gyűjtést.
Meghaladta az 5 kg-ot az áfonya. Másnap lekvár főzés.
Mindkettő jól sikerült. Gyűjtöttem 5kg fekete bodzát is lekvárnak.
|