Sucking Of The Dick Mother Pro
Gyűjtögető hétvége a Mecsekben
Túlélhető-e hosszútávon az erdő? A téma újra és újra terítéken van a baráti társaságban, programokon, és a tematikus fórumokon.
Engem is nagyon érdekelt a dolog régóta, de jó lett volna gyakorlati útmutatással kipróbálni. Ezért jött az ötlet, hogy megkérdezem GP-t -akinek ez sajnos életvitelszerűen napi rutin-, hogy találkozhatunk-e egy ilyen erdőkóstoló program keretében...?
Az időpont kiválasztásánál szempont volt, hogy ne a tavaszi vagy őszi szezonális dömpingek idején tegyünk próbát, hanem egy olyan "üres" időszakban, amikor a természet már zöld, de a gyümölcsök és magvak még nem értek be.
Számomra a program egy 200 km-es utazással indult, amit 3 óra 45 perc alatt tett meg a busz. Ezután helyi járatra váltottam, és a Dömörkapuig vitettem fel magam. Itt főztem egy Mecsek-köszöntő kávét, és közben utazó módból túrázó üzemmódba próbáltam rendezni a felszerelésem.
Végül felcuccoltam, és megindultam a két évvel ezelőttről ismerős piros jelzésen GP-hez, akivel valahol szembe kellett találkoznom. Szépen sorban jöttek az ismerős tájékozódási pontok, és kb. egy óra gyaloglás után egyszer csak feltűnt egy szakállas alak a növényzet takarásából. Rövid üdvözlés után együtt indultunk tovább a nagy melegben. GP már kis zsákkal volt, a nagy pakkot letáboroztatta a kiszemelt, de két évvel ezelőttről szintén ismert rejtekhelyen. Kis pihenőket tartottunk a forrásoknál, ahol már motoszkált a fejemben, hogy a nagy, 6 literes Dromedár víztározómat jól otthon felejtettem. Ekkor azonban GP elővette a csomagjából a 20 literes, egykori kempingezős "szolár" zuhany víztartályát, így az ivóvízzel kapcsolatos aggályaim egy pillanat alatt elszálltak.
Egy végső nekirugaszkodással nekivágtunk a táborhoz vezető szurdokvölgynek, ami már alapból nehezen járható, de a koronát még erre is egy kb. 30 méteres meredek mászás tette fel egy rejtett teraszra a völgy oldalában. GP menedéke már szépen berendezve várt ránk.
Körbenézve, és megtervezve a tábort, egy korhadt fatörzsre lettünk figyelmesek, ami elég rossz helyen állt, figyelembe véve a menedékem leendő elhelyezkedését. Nekiláttunk a mentesítésének, amivel végül elég jól meggyűlt a bajunk. Baltánk nem volt, így kis bicskafűrészekkel kezdtük beperforálni a törzset. Mikor ezzel már nem jutottunk előre, kötelet dobtunk rá, és húzva, rángatva próbáltuk meg ledönteni. Először a kötél feletti rész tört le, de semmi több. Végül a másik irányba meghúzva még egy jó nagy darab letört... persze még mindig nem ott, ahol befűrészeltük. A maradék 4-5 méteres darab olyan stabilan állt, hogy a helyzetet biztonságosnak nyilvánítottuk. Megbeszéltük, hogy ha még megyünk ide, akkor jobban felszerelkezve elbánunk a nyavalyás fával, ha addig ki nem dől magától.
Végül én is felhúztam a ponyvámat...
Ezután tűzifa gyűjtés következett, ami könnyen ment. Volt bőségesen a közvetlen közelünkben. Éleszték viszont nemigen akadt. Az avarból próbáltam gyűjteni a száraznak tűnő rétegekből, és előkészíteni egy madárfészeknyit, de szikravetővel nem jártam sikerrel. GP előre megmondta. Némi bénázásom után áttértünk a forgácsra és tollaságra, ez működött.
A felcsapó lángok mellett GP előhúzott egy zacskót, tele mindenféle zöld levelekkel. Ő már készült, és kezdhetjük is a növénykóstolást.
Megmutatta, hogy előkészületként miként mossa meg és vágja apróra a leveleket. Ezzel az egész könnyebben rágható, és emészthető lesz, na meg hamarabb meg is fől. A mosás ráadásul a csalán levelein is leveri a szőröket.
Tettünk fel vizet a tűzre, és felforrás után a feldarabolt keveréket simán elkezdtük benne főzni. Az utazástól, és a hőségben való cipekedéstől elkínzott egóm egy kis turbósításért kiáltott. Beletúrtam a zsákomba, és a kolbászt, valamint a kukoricadarát választottuk ki.
Azért persze megkóstoltam a natúr levest is. Semmi megrázó. Se nem rossz, se nem jó. Egy sima "zöld" íze volt a lének, és a megfőzött leveleknek is.
Végül tehát daraboltunk bele kolbászt, és két evőkanál darával besűrítettük főzeléknek.
A péntek esti vacsora összetétele végül így alakult: csalán, medvehagyma, szamóca- és szederlevél + kolbász és kukoricadara.
A kolbász kétség kívül mindent vitt, nagyon feldobta az ízvilágot, a kukoricadara pedig kellemesen jóllakatott minket.
Vacsora után én is kicuccoltam az alvós felszerelésem is. Első bevetésére került sor az egyszemélyes "szúnyog-bivakomnak". Egész használhatónak tűnik, egy-két apró részlettől eltekintve elégedett vagyok vele. Nagy kihívásnak nem lett kitéve olyan szempontból, hogy nem sok szúnyogot érzékeltem, de mindenképpen örültem, hogy kipróbálhattam, milyen benne aludni.
A nap még hátralevő részében finoman etetgettük a tüzet, és beszélgettünk a teljes sötétség utánig, kb. este 10 óráig, majd nyugovóra tértünk.
Éjszaka csak a kis rágcsáló lakótársak, a ponyvám alatti közvetlen közeli motozása ébresztett fel egyszer-kétszer, egyébként eseménytelenül telt...
Reggel 6 óra után a folyóügyek kiűztek a hálózsákomból, és már nem is feküdtem vissza. Megint a tűzzel kezdtem vacakolni. Ezúttal az esti tűzifákról lehántott szálas kérget próbáltam élesztéknek feldolgozni. A szikravetővel, egy az estéről maradt, a tűzben nem teljesen elégett, szenes fát izzítottam be, majd ezzel a parázzsal próbáltam begyújtani a kérget. Ismét kudarc. Vissza a tollasághoz... Így már könnyen ment megint.
Én egy kis zabpelyhet forráztam le, amit aszalt gyümölccsel ízesítettem, illetve teát ittam hozzá. Végül a kávé szertarás sem maradhatott el.
GP kihagyta a reggelit, így készülődtünk a napi gyűjtögető körútra. Végre volt alkalmam kipróbálni, hogy leszereljem a hátizsákom derékpántját, és kulacsot, esőkabátot, elsősegélycsomagot rápakolva önállóan használjam, a tábort és a nagy zsákot hátrahagyva.
Nekiindulva, próbáltuk az ismerős dolgokat keresni. A bevezető szurdokvölgyben csalánt, és páfrányt találtunk bőségesen. A csalán csúcsából csipegettünk, illetve a páfrány levelét is megkóstoltuk. Ez nem volt túl finom így magában, nyersen. A fiatal pásztorbot-szerű hajtásokat valami állat szisztematikusan lelegelte, csak egyetlen egyet találtunk. Ezt én ettem meg: könnyen rágható, puha "anyaga" volt, de nem volt túl finom ez sem. A felülete bolyhos-szőrős, ami eleve fura, az íze pedig kissé dohos volt. A pontos nevében nem voltunk biztosak, így már itthon buglyospáfrányként azonosítottam.
Buglyospáfrány
Lassan haladtunk, meg-megálltunk. Kulacsokat töltöttünk, kóstolgattunk, gyűjtögettünk. Bár én már nem számítottam rá (és GP szerint sem szokványos június közepén), de a medvehagyma legelők még mindig megtalálhatók voltak. Már elvirágzott, és kezdett elsárgulni a levelek egy része is, de még mindig bőségben volt zöld is. Az íze ilyenkor már nem olyan markáns, de ha már így alakult, megkerülhetetlen vadon-termő étel... Nagy mennyiség, remek íz.
Medvehagyma
Gyűjtöttünk madársóskát, bodzavirágot, és ismét szeder és szamóca levelet. Kiástam néhány csalánt a gyökeréért, de mindegyik nagyon fás volt. Továbbá felszedtem egy bojtorjánt, szintén a gyökere miatt. Ennek a külső rétege fás, azt lefejtve a ropi vastagságú középrész jól rágható volt nyersen, és érdekes, de egyáltalán nem volt rossz az íze.
Madársóska
Bodza
Bojtorján
Gyökerek
A vízesésnél -ami ott jártunkkor leginkább csak egy sárfal volt- levő pihenő és forrás lehetőségeit kihasználva egy levest gondoltunk összeütni a gyűjtött növényekből, ha már egyszer pont ebédidő volt.
Vízesés víz nélkül
Ismét mosás, darabolás, vízforralás. Az alkoholos főzőmet használtuk, hogy ne teljen az idő a tűzgyújtással.
A leves receptje nagyon hasonló az előző esti főzelékhez: csalán, medvehagyma, szamóca- és szederlevél, bodzavirággal és madársóskával kiegészítve. Az otthonról hozott dolgok közül ezúttal egy répával, és általam készített szárított hússal egészítettük ki ebédünket. Ez is jól sikerült. Mosogatás után feltöltődve indultunk tovább.
Ráérős, nézelődős, bogarászós séta közben kis záport is kaptunk a nyakunkba, de nem túl komolyat... Szükségtelen volt az esőkabát. A délután közepén értünk vissza a táborba. Itt egy-egy műzliszelettel feltornásztuk a vércukrunkat kicsit, és egy kávét is lefőztem ismét.
Aztán csendespihenő... GP a ponyvája alá húzódott, én pedig az új felfedezettemet, a hálós függőágyat vettem használatba...
Az esti tűzrakáshoz ezúttal már nem is próbáltam mást, csak a tollaságat...
Vacsorára valami ütőset gondoltunk ki: a kukoricadara segítségével puliszkát főzünk...
A zöld ételek a szokásos módon lettek előkészítve, de emellett egy fej hagymát némi zsírszalonnával és kolbásszal megpirítottunk. Ezt hozzáadtuk a zöld leveshez, majd amikor a levelek megfőttek, a kukoricadara következett, ezúttal jóval több, mint előző este. Addig főztük, amíg jól besűrűsödött, közben vigyázva, hogy ne égjen oda.
A recept ismét csalán, medvehagyma, szamóca- és szederlevél, bodzavirággal és madársóskával , de GP csempészett bele némi gyertyán levelet is. Adaléknak egy fej vöröshagyma, egy szelet szalonna, és egy arasznyi kolbász került az ételbe, plusz még persze a kukoricadara, szerintem olyan 60-80gramm körül.
Rendesen jóllakva helyezkedtünk pihenős-tüzelgetős-beszélgetős pozícióba a tűz körül. Megfigyeltünk pár szentjánosbogarat is villogni a tábor körül, miközben a lángokat bámultuk.
A sötétség beálltával megint eltettük magunkat másnapra. Nagyon régen aludtam ilyen jót. Hajnali folyóügyek után visszabújva fél nyolc után ébredtem végül... Egy kicsit később indult a nap...
Reggelire ezúttal mást szerettem volna, nem kását, vagy főzeléket. Hoztam magammal 20dkg tönkölylisztet, ebből egy lepényt akartam összeütni. A lisztbe tettem sót, cukrot, és szódabikarbónát. Továbbá apróra vágott medvehagymát és madársóskát, és beledobtam a fél marék csalánmagot, és csaláncsúcsot, amit szintén előző nap gyűjtöttünk. Pár kósza bodzavirág is belekeveredett a zsebből, amiben tároltam.
Csalánmag, csaláncsúcs, madársóska
Az előkészületeknél az összes hibát elkövettem, amit a lisztes kenyérfélék tábori elkészítésénél lehet. Amikor összekevertem vízzel, nagyon hamar kiderült, hogy túl sokat öntöttem, és ragacsos maradt a tészta... Erre az a megoldás, hogy vagy félre kell tenni egy kis lisztet az ilyen esetekre, és/vagy nagyon óvatosan adagolni a vizet... A bakit két marék zabpehely hozzáadásával próbáltam orvosolni, hogy kicsit felvegyen a felesleges vízből...
Második hiba, túl sokat tettem a serpenyőbe, így kilapítva túl vastag maradt. Mentőötletként áthelyeztük GP nagyobb serpenyőjébe, de így sem volt az igazi. A maradék tésztát egy botra tekertük, úgy sütögette GP.
Hogy ne égjen oda, nagyon óvatosan kellett sütni a lepényt. A tűzrakónk egyik felén tüzeltünk, a másik felén a parázson és forró hamun sütöttem. Mikor a tűz leégett, áttettük a lepényt oda, és az előző helyén szítottuk fel a tüzet új parázsért. Nem figyeltem mennyit sütöttük, de sokáig tartott... Kb. 10 órakor tudtunk nekiülni reggelizni.
Végül finom lett a kenyerünk, sikerült rendesen átsütni, és nem odaégetni. Egy doboz lazackrémet osztottunk el ketten, megettük az utolsó morzsáig.
A kötelező kávé után ismét felkerekedtünk. Ezúttal a fákat szemeltük ki zsákmánynak, és ehhez mindjárt hegyikecske üzemmódban indítottuk a túrát felfelé az emelkedőn, és nem lefelé, a völgyön keresztül, a jelzett úton haladtunk.
A gyűjtés érdekes módon lassan haladt. Mert bár elvileg erdőben fából van rendesen, nagyon sok volt a beteg. Foltos és hólyagos leveleket találtunk az alsó, elérhető ágakon. Ezeket nem szedtük le.
Nagylevelű hárs
Mezei juhar
Végül azért csak összegyűlt egy jó adag tölgy, bükk, gyertyán, hárs és juhar levelekből, és hát a medvehagyma mezőn is elidőztünk megint.
A falevelek nyersen egyébként nehezen rághatóak, erős textúrájúak, és általában nem túl finomak. Kivéve a hárs. Az lágy, könnyen rágható, és egész ízletes. Igyekeztünk mindig mindenből a fiatalabb leveleket leszedni, ha lehetett.
Találtam egy könnyen elérhető tapló telepet, egy nagyobbat begyűjtöttem, hogy később kikészítsem tűzgyújtáshoz.
Medvehagyma vs. taplógomba... Az élet utat tör...
Megint késő délután lett, mire a táborhoz közeledtünk. Ezúttal napközben nem ettünk mást, csak amit az erdőben találtunk.
Rejtek tábor
Visszaérve a helyünkre ismét egy müzli szelettel vertük le az éhséget, majd jöhetett a megérdemelt csendespihenő.
A vacsorát ezúttal kétfogásosra beszéltük meg. Elsőre egy levest terveztünk, tisztán a nap közben szedett erdei összetevőkből, leginkább tehát falevelekből: tölgy, bükk, gyertyán, hárs, juhar, és persze medvehagyma.
Megmostuk, feldaraboltuk, és megfőztük. Aztán elosztottuk, és megkóstoltuk... és teljesen ehető volt. Megint az a natúr "zöld" íz dominált. GP szavaival, "nem egy ízorgia", de egyáltalán nem volt rossz ízű. Annak ellenére, hogy nyersen a levelek többsége nem volt túl jó, némelyik keserű, és csersavas, a főzéssel ez kiűzhető belőle, és egy fogyasztható élelmet kapunk.
És igen, ez várna egy túlélőre, aki hosszútávon akarna életben maradni az erdőben. Hosszútávon, napi szinten, valószínűleg már nem lelkesednék érte ennyire, de életben lehetne maradni. GP rá a bizonyíték. Nagyon kis kiegészítéssel fent tudja tartani magát a természetben.
Visszatérve a vacsoránkra, a másodikat ugyanezekből a levelekből, egy ugyanilyen leves főzésével kezdtük. Ezt persze már kiegészítettük a hátizsákomból: szórtunk bele szárított húst, ízesítésnek pedig egy kis bögrés levesport adtunk hozzá. Végül a maradék pici kukoricadarával ezt is főzelékké sűrítettük.
Ezúttal tényleg puffadásig ettük magunkat. Én fel is adtam, nem bírtam el az adagommal, de GP besegített, így nem maradt semmi szégyenszemre...
Ez gyakorlatilag a búcsúvacsora is volt ehhez a programhoz, és fel is tette rendesen a koronát a hétvégére.
A következő reggelen már a hazautazás napja kezdődött. Itt a hosszú buszozás miatt már nem kísérleteztem semmivel, nehogy pont akkor gondom legyen a hasammal utazás közben. Egy biztonsági zabkását ettem ismét aszalt gyümölcsökkel.
Már csak az utolsó kávé maradt, aztán kezdtünk szép lassan tábort bontani. Végül a szolár zuhanyban maradt utolsó literekkel a tűzhelyet locsolta fel GP. Aztán indulás...
Két órát számoltunk az útra, de az első fele végig emelkedett. A melegben, nagy zsákokkal nagyon lassan koptak a kilométerek. Ahogy végül egyre könnyebb lett a terep, úgy kapcsoltunk egyre nagyobb fokozatba, így a kigyaloglás immár hagyományosnak nevezhetően versenyfutás lett az idővel.
Két évvel ezelőtt pont ugyanígy hajtottam a buszra, akkor egy percen belül már jött is a helyi járat... Ezúttal 7 perc maradt a búcsúra.
Innen már simán ment minden. Este fél hétkor sikeresen leszálltam otthon a buszról.
Összegzés:
Miként is fogjon neki az ember a vadon termő növények begyűjtésének? GP-nek van egy ízpróba módszere, amit úgy beszéltük meg, hogy inkább nem osztanék meg, mert nem túl tudományos...
Általános támpontként a legjobb, ha igyekszünk megismerni előre az ehető, de legalább nem mérgező növényeket. Ha végül semmit sem ismerünk fel, akkor fákkal például nem nagyon lehet mellélőni. A tiszafát kivéve a többi nem mérgező. Levelei szükség esetén fogyaszthatók.
A trükk az, hogy vegyesen kell gyűjteni, és elkészíteni sokféle fajtából, mindenből csak kicsit belekeverve. Így a rossz ízűek, vagy csersavas fajták "hígulnak", mégis lesz tömege/mennyisége az élelemnek. Ekkor nyugodtan fogyaszthatók, és még a hasunkat is megtölti némileg. A meleg lé pedig a lelket táplálja leginkább, amire szintén nagy szükség lehet.
Nekem semmilyen problémát nem okozott a hétvégén bevitt zöld eleség. Ebben az apróra vágás is kulcskérdés.
Persze lehet mondani, hogy állandóan csaltunk, mindig raktunk valamit a gyűjtögetett cuccokhoz. Ez valóban így van. Hogy ezeket a hangokat megnyugtassam, megpróbáltam összeszedni, hogy milyen otthonról hozott hozzávalókat használtunk fel péntek déltől hétfő délig -tehát több, mint három teljes napon át-, két felnőtt férfira vetítve:
100g kukoricadara
150g zabpehely (ezt csak én ettem)
200g tönkölyliszt
Fél szál kolbász
70g szárított hús
2 szelet szalonna
1 fej vöröshagyma
1 répa
1 bögrés levespor
4 müzli szelet
50g aszalt áfonya (ezt csak én ettem)
Tehát még egyszer: ez a lista most két emberre, és három napra szól...
A hétvége felfedezettje túlélő-kaja szempontból a kukoricadara. Én már többször vittem magammal, de csak otthonról hozott dolgokkal főztem össze. Most megmutatta, hogy vadon termő ételekkel is remekül működik. Azért nagyszerű, mert könnyű, tartós, és kis mennyiségben is laktatóra telíti az ételt. A két főzelékbe talán két-két kanálnyit tettünk csak. Ha a puliszkával nem "pocsékoljuk" el a háromnegyedét, az a fél zacskó dara, amit magammal hoztam, egy hétig vagy még tovább is kitartott volna. Úgy érzem, GP is felvette a bevásárló-listájára, ha a civilizációból tud majd vinni némi készleteket.
Kenyeret egész idő alatt nem ettünk, kivéve a helyben sütött lepényt. Nem is igazán hiányzott.
Nekem azért a napközbeni legelés, és hogy egy főétkezés gyakorlatilag kimaradt, meglátszott az energiaszintemen. Hiába voltunk kis cuccal, azért egy ösvény nélküli meredek mászás rendesen megfogott. Egyébként semmi komolyabb probléma nem volt, kis szusszanós pihenő után simán folytattam. Sokkal rosszabbra számítottam, mert én túrákon elég hamar kezdek rosszul lenni, ha nem eszek eleget. Itt is a lényeg a bevitt kalóriához igazítani a terhelést, és a ritmust. Ilyen étrenddel kicsit vissza kell venni.
Ha tényleg ilyen helyzetbe kerül az ember, és ilyen kaján kell élnie, akkor a Bear Grylls féle ugribugri rohangálást el kell felejteni. Szépen kényelmesen, nem túlerőltetve kell mozogni. Ha talál valamit az ember, ott elidőzni, válogatni a legjobb falatokat, és ha hosszútávon kell tervezni, akkor vigyázni, hogy maradjon is növény, és tudjon szaporodni. De erre akkor is figyelni illik, ha csak így gyakorlásból, tanulás céljából szedünk növényt az erdőben.
Az is biztos, hogy a megfelelő mennyiségű és változatosságú élelem összeszedéséhez úton kell lenni, nincs mese, pont ugyanúgy, mint a növényevő állatok is teszik.
Otthon a zsákomat kipakolva mindössze egy marék szemetet kellett kidobnom a kukába. Ezen is elméláztam pár pillanatig. Amikor önfenntartás közeli helyzetbe kerülünk kint a természetben, mennyivel kisebb lesz az ökológiai lábnyomunk azonnal. Itthon három nap alatt egy 60 literes kukát simán megtölt a család a rengeteg szeméttel, maradékkal...
Vagy az ivóvizet is nézhetjük... Egy 20 literes tartállyal főztünk, mosogattunk, mosakodtunk, és nem is nagyon takarékoskodtunk... Itthon szinte egy WC lehúzással elhasználok ennyi vizet.
GP-től eltanulhattam azt is, hogy a pazarlásnak nincs helye a természetben. Ez persze közhely, de a gyakorlatban láttam, mit jelent tényleg minden morzsát, minden cseppet elfogyasztani. Nem szabad megengedni azt a luxust, hogy akár csak egy picike kaját is kidobjunk, vagy kiöntsünk. A finnyás, kényes hozzáállást is el kell felejteni. Nem számít, milyen íze van az ételnek. Az étel táplál, meg kell enni, ami van, amennyi van, amikor van. Különben hamar nehéz helyzetbe lehet kerülni.
Én mindenesetre sokat tanultam: hozzáállást, módszereket, trükköket. Jó volt megtapasztalni a benne rejlő lehetőségeket, hasznos tudással lettem gazdagabb.
Nem utolsó sorban gyönyörű a Mecsek. Most csak kis területen, napi kb. 6 km-es körön mozogtunk, hiszen nem a túrázáson volt a hangsúly, de jó volt ott lenni, jó volt kint lenni.