„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)
17/2. rész
„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)
17. szakasz: Zemplén, az „Út” vége...
2/2., befejező rész
Szombat reggel korábban keltünk, mint előző nap és 6 órakor már úton is voltunk. Gyorsan kivilágosodott, de a felkelő napot hamar takarták előlünk a közelben magasodó Sátor-hegyek. Pár perc után kereszteztük a piros jelzést, majd az ősöreg Rákóczi-fához értünk. (Ebből is van pár az országban…) Ez az öreg tölgy ki tudja, mióta áll itt; törzsét vaspántok erősítik, a beteg részeket tégla, beton pótolja.
A Rákóczi-fa után jó kis emelkedő következett, majd a hegy szoknyáján hullámvasutaztunk az eróziós árkok között-mellett. Balázs térdfájása természetesen nem múlt el az éjszakával, úgyhogy meghozta a döntést: a Bányi-nyeregnél kiszáll, onnan lejuthat a sátoraljaújhelyi vasútállomásra. Hétvégi telkek, szőlők kerítése mellett ereszkedtünk le a nyeregben vezető aszfaltúthoz. Innen indult egy jelzés Újhelyre, a Kék pedig tovább északnak az aszfalton. Balázs nekem ajándékozta a tábla csokit, amit az út végi ünnepi pillanatra tett félre; csináltunk pár „csapat-fotót”, majd elköszöntünk egymástól…
Most már egyedül folytattam az utat a mély völgyben kanyargó aszfalton. Szép volt a völgy, aljában patak kanyargott, körben mindenfelé madarak csiripeltek, egy-egy nyiladékon időnként besütött a nap. Bő negyed órás séta után érkeztem meg az elágazáshoz, ahol a Kék balra otthagyja az aszfaltot; szemben a kerítésen található a Bányi-nyereg bélyegzője. A pecsét begyűjtése után nekivágtam a földútnak, ami egyre meredekebben kapaszkodott felfelé a hegyoldalnak. A nap már erősen sütött, hamar melegem lett a pulóverben, ami a völgyben még igencsak jól jött (az út menti tavacskát még jég fedte, a füvet pedig dér borította). A gyomrom is követelte a magáét (indulás előtt elmaradt a reggeli), de a dzsindzsás oldal nem csábított pihenőre. Hamarosan két lány jött szembe teljes felszereléssel. Váltottunk pár mondatot; ők ezen a hétvégén kezdték a Kéket Hollóházán. Kérdezték, nem rossz-e „magányosan” kékezni; mondtam, hogy csak fél órája jövök egyedül. Amúgy is, ha az ember épp egyedül van, még nem magányos
Az emelkedő végén végre „normális” erdőt találtam; itt már örömmel tartottam reggelizős pihenőt. Folytattam az utat. Az ösvény hamarosan nyugatnak fordult, és jó meredeken felkaptatott egy, a térképen csupán számmal jelölt hegyre. Hamarosan erdészeti útra léptem, és egy jó nagy félkört leírva (körben sajnos erdőirtás) szintben megkerültem a Torda-völgy fejezetét. Egy kis tisztáson kereszteztem a reggel már elhagyott piros jelet. (A Kék jó nagy kitérőt tesz a Bányi-nyereg felé, a piroson mindez 3 km lett volna, de akkor hogy lenne meg az 1128 km…?) A környéken erdőirtás, traktor vágta utak; de a kereszteződésben igényes kivitelű tábla nyújt rövid tájékoztatást a környék számos, különféle állatokról elnevezett tanösvényéről. Az út rövidesen beereszkedett egy kis vízfolyás hangulatos, mély völgyébe és ebben is maradt Vágáshutáig.
Vágáshuta nagyon érdekes kis zsákfalu, legalább 3 elkülönült részből áll össze, egy-egy kapaszkodik a völgy két oldalán, egy pedig lent van az aljában. A temető is különleges; én ilyen meredek hegyoldalba ásott sírokat még sehol sem láttam! Nem lehetett könnyű dolga a sírásó brigádnak!
A pecsét a ki tudja, milyen rendszerben üzemelő Huta kocsma tornácán gyűjthető be. (Szerintem zárva van, de mögötte, a ház lakórészében volt mozgás.) Rendezett porták között vitt nyugatnak az aszfaltút; a falu határában szép, farönkökből faragott szobrok búcsúztattak. Közel 2 kilométert gyalogoltam még az aszfalton az egyre melegedő időben, míg elértem a Hollós-patakot. A Kék itt letér balra egy földútra. A kereszteződésben van egy kis forrás (fabódé fedi); ez a környéket általánosan jellemző szárazság ellenére jó bőven buzogott, el is áztatta az egész környezetét. Idáig nem tetszett az aszfalt, ezután viszont szinte visszasírtam: a Tehénkosár (?!?) nevű völgy aljában futó földút borzalmasan sáros volt; oldalt pedig sűrű bozót szegélyezte, a sártengert még kikerülni sem tudtam. A ritka száraz, füves helyek egyikén rövid pihenőt tartottam, aztán nekiugrottam a nagy emelkedőnek. A Kék ugyanis hamarosan elhagyta a patak völgyét és egy rettentő meredek kaptatón vitt fel a Kapcsa-hegy oldalába, helyenként szörnyű bozótoson át. A platóról aztán leereszkedtem Nagyhuta szélére. Ez is nagyon szép kis falu, követendő példa lehetne. A pecsét szelencéjét a polgármesteri hivatal bőven fellobogózott kerítésére szerelték. Innen jó negyedóra séta Kishuta (megint csak aszfalton), útközben hatalmas farönk-depó mellett haladtam el. Megújuló energiaforrás, mi? Persze, ha újratelepítenék…
Kishuta szélén vizet vételeztem egy nyomós kútból, ami sajnos hosszas küszködésem ellenére sem volt hajlandó elállni; jobb híján otthagytam, remélem azért idővel elzárt a szelep (volt már ilyen). A falu jó hosszan húzódik a völgyben; a házak között a völgypartba itt-ott pincéket is vágtak a régiek. Ahol a két szomszéd völgy Y alakban összeér, elértem a pálházai kisvasút sínpárját. A kisvasút Pálháza és a Zemplén mélyén fekvő Kőkapu (ill. Rostalló) között közlekedik szezonban; pár éve volt szerencsém utazni is rajta. Kicsit pihentem az egyszerű megállóban. A Kék a vasutat elhagyva bekanyarodik a másik völgyben fekvő falurészbe, majd egy patakvölgyben fekvő üdülőtelepen keresztül azt is elhagyja. Végre újra magam lehettem; Nagyhuta óta szinte folyamatosan jöttek-mentek mellettem az autók (és a természetesen itt is jelen levő „motoros bűnözők”). Az ösvény egy darabon a Szuha-völgyet követi, majd a Szár-hegy nyúlványát átugorva beér Bózsvára. A faluszélen rögtön a tufába vájt pincécskék sora fogadott.
A mellékutca a roppant fura Bózsvai szikla mellett elhaladva ér ki a fő utcára. A pecsét itt a nagyon szépen felújított (vagy teljesen új?) faluháza előtti villanyoszlopon található. A faluházzal szemben kis tó, ahol horgászni lehet, illetve akár vízibiciklizni is, mert még egy ilyen kék-fehér szerkentyű is volt ott a partra húzva! A falut elhagyva a Nagybózsva és Kisbózsva között húzódó, széles Cserepes-tetőn tartottam ebédszünetet. Innen pillantottam meg először a távolban magasodó füzéri várat, illetve a Milic csoportját (jesszus, de magasnak tűntek azok a hegyek… és mint később kiderült, nem csak „tűntek”…) Egy kaszálón leterítettem a ponyvám, bakancs-zokni le, lábápolás, ebéd, kis ejtőzés. Olyan erősen sütött a nap, hogy ha nem a kora tavaszi kopárság vesz körül, azt hittem volna, nyár van!
A pihenő után leereszkedtem Kisbózsva szélére, majd a sokat emlegetett és mérhetetlen károkat okozó „új közlekedéspolitikai koncepciónak” áldozatul esett, 30 éve felszedett, régi Füzérkomlós-Sárospatak kisvasút („Hegyközi kisvasút”) meghagyott töltésén továbbindultam Füzérkomlós felé. Az út egy darabon tényleg eszményi volt: a földdel keveredett, befüvesedett zúzottkő kényelmes (és sármentes) haladást biztosított; a tűző naptól a környező bokrok-fák védtek (olyan sűrűn álltak, hogy még lomb nélkül is jó árnyékot adtak), mindenfelé madárdal, határtalan nyugalom. Szembetalálkoztam a „helyi erők” egy oszlopos tagjával, beszélgettünk egyet, nagyon közvetlen volt a bácsi. Mint elmesélte, ő majdnem teljesen vak, de ezen a töltésen jól tud sétálgatni, mert a szegélyező fasor jól vezeti, és forgalom sincsen. Azt is mondta, hogy jókor járok erre így kora tavasszal: az idő még elég hideg éjszakánként, így az errefelé élő viperák még nem jöttek elő téli álmukból. Nohát, ezt nagyon nem bántam, nem szerettem volna másnap reggel egy melegedő viperával a hálózsákomban ébredni! (Akkor még nem sejtettem, hogy erre az igen érdekes utolsó éjszakai táborhelyem miatt esélyem sem lett volna, de erről majd később ).
A remek sétaút a Kisbózsva-Nyíri aszfaltutat elérve sajnos nem folytatódott. A töltés ugyan megvolt, de az út vékony vadcsapásszerű ösvénnyé változott, mely szúrós bokrok között bujkált. Az aszfaltra viszont nem akartam kimenni (ráadásul az jó nagyot is került), úgyhogy bizakodtam, lesz ez jobb is. Lett is. Átkeltem a Nyíri-patak feletti régi fahídon, ami a kisvasút elbontása után 3 évtizeddel is dacol az idővel, de lehet, hogy már nem sokáig. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy eleink milyen minőségben tudtak építkezni, ha ez a nem is olyan kicsi híd minden karbantartás nélkül idáig kibírta!
Az út innen már elég tiszta volt; a régi töltést még mindig védik a kőből rakott támfalak, víznyelők. Füzérkomlós határában egy mobil méhkaptár-komplexumot telepítettek az út mellé, körülötte hangosan zümmögtek a szúrós jószágok. Nem állt szándékomban beléjük kötni, iparkodtam is tovább. Egy felderítő így is megtalált és rám szállt, de szerencsére nem hívta oda a haverjait…
Füzérkomlós szélén már messziről kiszúrtam a volt vasútállomás területén (mely most sáros pusztaként „funkcionál”) kiállított piros-sárga szobormozdonyt, mely a néhai Hegyközi kisvasút emlékét hivatott őrizni. A nem is olyan kicsi „kismozdonyról” készült képnek a füzéri vár és a mögötte terpeszkedő Milic adott hátteret
Vasútmániám okán röviden megemlékeznék erről a mozdonyról. A dízel-hidraulikus masina Bukarestben készült 1972-ben; a MÁV-nál testvéreivel együtt az Mk-45 sorozatszámot kapta, ez a gép konkrétan a 2009-es. Elég kalandos élete volt. 1973-ban Sárospatakon kezdett a Hegyközi kisvasútnál, majd annak felszámolása után 1980-ban Nyíregyházára került. Onnan 1994-ben az egykori hűvösvölgyi Úttörő-, akkor már Gyermekvasútra vitték; majd 2010-ben, a megszüntetés 30. évfordulójára mementóként visszahozták Füzérkomlósra. A mozdony eredeti „névtáblája” egy letűnt kor emlékét is őrzi; csodával határos módom megúszta a rongálást. Más helyen ez elképzelhetetlen lenne; egyrészt mert a tábla jó vastag alumínium-öntvény, másrészt pedig, hát ugye…
A mozdonytól az egykori rakodó támfala mentén haladtam tovább. A rakodó fölé azóta felépült az atomluxus-kategóriájúnak kinéző Fehér Szikla-szálló. Ekkor kerültem rá a Kéktúra-kalauz utolsó térképlapjára. A jelzés ugyan szinte teljesen körbefut a térkép oldalai mentén (hatalmas kunkorral búcsúzik a Kék, méltóan az eddigiekhez…), de akkor is az utolsó lap. Elképzelni is nehéz volt ezt korábban… A falut elhagyva a Komlósi-völgybe fordultam. Innentől kezdve már folyamatosan láttam ez egyre közelebb kerülő füzéri várat. A dombtetőn két fa között kőkereszt, felirata: „Magadat árulod el, ha engem elárulsz; magadat találod meg, ha engem megtalálsz.”
A köves út bemegy egész Füzérre, de a kék a falu déli szélével egyvonalban elhagyja azt. Át kellett kelnem a patakon; a térképen jelölt híd már a múlté, de szerencsére épp nem volt áradás. Besétáltam a faluba; a szélső házak előtti kútnál teleittam magam, feltöltöttem az összes vizes-palackomat és megmosakodtam. Míg a vár feljárójáig elértem, átvágtam az egész falun. A hétvégi szokásos „motorosbűnözés” keretében itt is fel-alá száguldoztak a süvítő kétkerekűek, gondolom a helyi lakosság igen nagy örömére. Egy „őslakos” megállított kicsit beszélgetni. Mikor megtudta, hogy a Milicen szándékozom éjszakázni, mondta, hogy hideg lesz (azt válaszoltam, volt már sokkal hidegebb is!), de azért irigykedett is. A vár parkolójában rengeteg autó; a felvezető szerpentinen jó sok ember (a felfelé kaptatók zömmel a földön húzták a nyelvüket, illetve épp kiköpték a tüdejüket). Néhány éve jártam itt; azóta újabb régészeti feltárás kezdődött, a vár alatt kissé összeturkálták a hegyoldalt a külső várat kutatva. Az utolsó, kőbe vágott lépcsőt is legyőzve végre felértem a szépen helyreállított „fellegvárba”. Mivel a kocsmában lent a faluban nem tudtam pecsételni (fura módon zárva volt szombat délután), fent a pénztáros néni adott a várat ábrázoló, Nemzeti Örökség feliratú bélyegzést. A várba 500 pénz a beugró, ennyit bőven megér egyrészt maga a vár is, másrészt a fentről kitáruló csodálatos panoráma! Lent a völgyben Füzér, körben kisebb-nagyobb hegyek, közöttük a völgyekben megbúvó kis falvak, északon pedig a hatalmas Milic-csoport! Sajnos kissé párás volt az idő (illetve helyenként bozóttűz is pusztított, illetve füstölte tele a vidéket), de azért nagyon szép volt.
A vár restaurálásával egész jól haladnak, körbejártam a már megnyitott részeket is, a régi várkápolna és a kaputorony különösen érdekes. A kápolna falán emléktábla; 1526-27-ben szűk egy évig itt őriztette Perényi Péter koronaőr a Szent Koronát. Az egyik várfalra magas lobogórudat rögzítettek, rajta az erős szél csattogtatta trikolorunkat. Talpánál egy újabb emléktábla…
Ezzel kapcsolatban csak két megjegyzés. Egyik az, hogy a „Hiszekegy…” szöveg szerintem így hibás, legalábbis eddig akárhányszor láttam leírva, illetve hallottam, „hiszek egy isteni örök igazságban” volt. Szóval vagy rosszul tudom (és rajtam kívül az a számos másik ember is, akitől hallottam, illetve ahol láttam), vagy a motoros uraknak jobban utána kellett volna járni, mielőtt elmennek a gravírműhelybe megrendelni a táblát. A másik: nagyon szép gesztus az országzászló adományozása, de azt hiszem, a mélyen tisztelt motoros urak nem jártak a Milic csúcsán, ami a mai Magyarország legészakibb pontja, mert ott bizony elég meglepő dolgot tapasztaltak volna, és akkor talán oda telepítik ezt a zászlórudat. Ja, hogy azt nem lehet motorral 100 méterre megközelíteni? Bocsi… (Amit a Milicen találtam, engem is nagyon meglepett, erről is egy kicsit később.) Még valami: ugyan mitől „nemzeti érzelműek” ezek a motorosok? Talán attól, hogy hétvégente üvöltő gépekkel róják hazánk útjait, széttépve a csendet, őrületbe kergetve az általuk kedvelt utak mentén élőket, ön- és közveszélyes mutatványaikkal veszélyeztetve megannyi életet? Hát nagyon szépen köszönöm a csendes többség nevében is!
Miután a fenti, motorosokkal kapcsolatos gondolatokat megpróbáltam otthagyni a zászlórúdnál (mint utóbb kiderült, nem sikerült), még egyszer körbejártam a várudvart, aztán búcsút vettem ettől a kis sasfészektől.
A nap már eléggé alacsonyan járt, úgyhogy szaporábbra fogtam. A Vár-forrásnál ittam egyet, aztán nekivágtam a Milic-csoportnak. A Kék egy erdészeti úton halad, majd a Senyánszki-rétnél elhagyja azt és „bezuhan” egy mély völgybe. Én maradtam a Magas-hegy oldalában szerpentinező erdészeti útnál; ez ugyan hosszabb volt, de kíváncsi voltam a térképen az út mellé jelölt Magyari-emlékműre. Az egyik kanyarban álló kis kőépítmény Magyari János gépkezelőnek állít emléket, aki ’58-ban halt itt meg 37 évesen… A hegyoldalban kanyargó út az északi oldalon bizony elég havas-jeges volt, emiatt kissé baljós előérzetem támadt a Milic csúcsával kapcsolatban… A csataréti vadászháznál aztán újra megtaláltam a Kéket, itt bukkant elő abból a rettentő mély völgyből. A házikó előtt pihentem pár percet, mielőtt nekivágtam volna a „végső rohamnak”.
Aztán jött a „feketeleves”. A Milic csúcsa 893 méter magas, az utolsó két kilométer az egész napos talpalás után elképesztően meredeknek tűnt! És megint nem csak „tűnt”, a csúszós hegyoldalban helyenként csak a fákba kapaszkodva tudtam továbbjutni, és gyakran meg is kellett álli pár másodpercet szusszanni. Tetejébe a jelzés a leginkább bizonytalan helyeken többször is eltűnt, matekozhattam, merre az arra… Végül feljutottam arra a gerincre, aminek a legmagasabb pontja a Nagy-Milic. Az előző tapasztalatok fényében nem meglepő módon vastag havat találtam itt fent, helyenként térdig is ért. Az egyre sűrűsödő alkonyatban az országhatár vonalát jelző határkövek vonalát követő ösvényen botladoztam a kásás hóban a csúcs felé (a fáradtság miatt el is felejtettem kellőképpen „megtisztelni” valamelyik követ, ahogy a nyugati határon tettük 3 éve…). Aztán a csúcsot elérve jött az igazi meglepetés, de nem éppen jó értelemben. Ez itt a mai Magyarország legészakibb pontja, szóval számítottam valami ezt megerősítő táblára, vagy bármire. Ehhez képest mit találtam: egy szétvert fa tábla maradványait (lehet, hogy ezen volt a várt szöveg, mielőtt erős legényeink erre jártak, és a tábla „beléjük kötött”, ezért bosszút álltak?), egy határátlépő pontot jelző fém táblácskát szlovák-angol-magyar (a sorrendből kitűnik, hogy valószínűleg ezt se magyarok tették ide…) szöveggel a határátkeléssel kapcsolatos tudnivalókról (milyen elavult…), valamint egy beton obeliszket SZLOVÁK címerrel!!! Na erről rögtön eszembe jutottak a hazafias érzelmű motorosok meg a füzéri emléktáblájuk! Pontosabban az, hogy itt tuti nem jártak, mert akkor ide teszik az „országzászlót”, vagy legalább (csak úgy magyaros virtusból) ledöntik a szlovák címeres oszlopot. Hát nem… Már szinte teljesen besötétedett, úgyhogy gyorsan lőttem pár „csúcs-fotót”.
Fotózkodás után rögvest a táborhely körül kezdtek forogni a gondolataim. Itt fent szándékoztam tölteni az éjszakát, hogy egy igazán szép napkeltével búcsúzhassak az Országos Kék Túrától, de a csúcsot úgy körbenőtték a fák, hogy semerre nem találtam kilátást. A szél is elég erősen fújt, így végül lefelé indultam, közben kerestem a Másfélmillió Lépésben látott szimpatikus kis tisztást, ahol annak idején Rockenbauerék táboroztak az indulás előtti éjszakán. Hát azt nem találtam, viszont miközben lefelé kepesztettem a mély hóban (érdekes módon a csúcsponton nem volt, viszont itt a déli lejtőn igen), bal felől hangos csörtetést hallottam. Hamarosan két vaddisznó keresztezte előttem közvetlen közelben az ösvényt, kiérdemelve a „pillanatnyilag Magyarország legészakibb vaddisznói” kitüntető címet Leérkeztem egy kis nyeregbe, ahol tisztást nem, viszont egy, a Tátrából ismerős útbaigazító fémoszlopot találtam.
Mivel a környéket felmérve nem látszott esély egy jó kis táborhelyre, valamint kellőképpen fáradt is voltam, itt a nyeregben néztem valami kis vízszintes placc után. Kicsit lejjebb ereszkedve a nyugati oldalon viszonylagos szélárnyékba is kerültem, csak egy gond volt: a lábszárközépig-térdig érő kásás hó… Hirtelen ötlettől vezérelve egy bokor tövétől kiindulva kapartam magamnak egy kb. 2,5 méter hosszú, nálam valamivel szélesebb árkot, az alját megtisztítottam az ágaktól, kibéleltem az obis ponyvával (olyan formán, hogy a bal oldalra kiterítettem a maradék ponyvát, hogy magamra borítsam, ha éjszaka ne adj’ isten esni szándékozna valami csapadékféle), majd a bokor tövében beüzemeltem az Esbit-kockás főzőmet és rittyentettem egy vietnami levest. Miután megettem (meg mellé némi kiegészítést is, készülve az éjszakai hidegre), próbáltam minél kényelmesebben elrendezkedni alváshoz. Bebábozódtam a hálózsákomba, de nem zártam még be a csuklyát, hanem hosszasan bámultam bele az éjszakába. Valami elképesztő, hihetetlen élmény volt. Nem először, nem másodszor töltöttem kint éjszakát egyedül, de ez valahogy nagyon más volt. Az a hatalmas csend, amit csak az erősödő-gyengülő szél zúgása tört meg időnként, semmi repülő, vonat, autó, motor vagy diszkó… A magas fák között végtelennek tetsző sötét égbolt a milliónyi csillaggal, közöttük a Vénusz és a Jupiter ragyogó együttállásával… Az a tudat, hogy egyedül vagyok itt fent, valószínűleg több kilométeres körzetben senki, csak a vadállatok… Tényleg közhelyesnek hangzik, de ott és akkor éreztem csak igazán, mennyire jelentéktelen az ember a maga kis hülyeségeivel egyetemben… Túlzás nélkül állíthatom, hogy eddigi életem legkülönlegesebb estéinek egyike volt ez, és kevés vagyok ahhoz, hogy megfelelően visszaadjam, amit akkor éreztem. Soká nézelődtem még, aztán végül csak győzött a fáradtság… Jó éjszakát!
Vasárnap reggel az első fényekkel keltem, majd sietős pakolás után, a reggelit is mellőzve tovább indultam, hogy a szomszédos másodlagos csúcsok között találjak egy olyat, ahonnan a sűrű erdő ellenére is látom valamelyest a napkeltét. A kiválasztott ponton aztán a hátizsákomból szélfogót rögtönözve zabpehelyből, vízből és a maradék sűrített tejből Esbit-főzőn zabkását kavartam, aztán míg ettem, bambultam a napkeltét a hatalmas hegycsúcsok között-mögött. Rohamtempóban jött fel a Nap, a kezdeti narancsos derengés után gyorsan beragyogták az erdőt a napsugarak.
Jó pár percig nézelődtem még az erdőben; kicsit lejjebb ereszkedtem a gerinc nyugati oldalán és figyeltem, ahogy a korábban még árnyékban álló fák törzsén egyre lejjebb és lejjebb kúszik a fény. Nagyon szép volt a ragyogó napsütés és a csillogó hó kombinációja, csak a hóvirágokat hiányoltam, amiből az egész Zemplénben összesen pár darabot láttam eddig, holott mifelénk már több hete virítottak. Igaz lehet, amit olvastam az itteni éghajlatról: ide tényleg egy hónapos késéssel érkezik a tavasz!
Indultam tovább a gerincről lefelé. Pár száz méterrel lejjebb jól járt út keresztezte az én ösvényemet, jelzés sehol, egyik lehetőségnél sem. A térképnek nem sok hasznát vettem, túl sok minden volt nagyon kis helyre berajzolva. Először balra mentem pár percet, ott semmi, aztán tovább egyenesen. Miután több száz méteren nem találtam semmit, visszamentem a kereszteződésbe. A lehetőségeket végiggondolva mégis az egyenes tűnt jónak. Ezúttal kicsit tovább mentem, mint az előbb, és valóban, egy fatörzs nekem nem látható oldalán tényleg ott volt a jel… Ereszkedtem tovább kitartóan. Hamarosan elértem a Lászlótanya kastélyszálló kerítését (az út másik oldalán jó nagy víznyelő). Hajdan a Kék bement a kastélyhoz (akkor még turistaszálló volt), a Kéktúra-emlékmű is ott volt elhelyezve, mára azonban a turisták nemkívánatossá váltak a területen, a régi Kéket kerítés szeli keresztül, az új e mellett megy le a kastélyszálló aszfaltútjáig. Mentem tovább az aszfalton. Hamarosan két kóbor (legalábbis szabadon grasszáló) kutya rohant felém oldalról vadul csaholva, nyilván seggbeharapási szándékkal. Felkaptam egy alkalmas botot, szembefordultam velük és néhány csatakiáltással jobb belátásra bírtam őket. A cél előtti utolsó pecsét a Bodó-rét üdülőtelepe büféjének kerítésén kapott helyet. Ezt begyűjtve már nem volt vissza, csak az utolsó… Az út elhagyta az üdülőtelepet (közben elhagytam egy ízléstelenül hivalkodó villát, gipszelefántos szökőkúttal a kertjében), majd egy nagy kanyar után a Kék jobbra elvált tőle és mellette a völgyoldalban ereszkedett lefelé. A Drahos nevű rét szélén újra kereszteztem az aszfaltot, az ösvény mellett a természetvédelmi terület táblája és egy valóságos tilalomfa…
Egy tágas völgyben, fiatal erdőben ereszkedtem lefelé a Sarjános-rét felé. Az árnyékos részeket még dér lepte, de rohamosan melegedett az idő. Egy jobbkanyar, egy utolsó kaptató, és Hollóháza felett találtam magam a hegyoldalban. Jó hosszú falu ez is, az biztos… Hosszasan ereszkedtem lefelé, a vasárnap reggel csendjét csak szórványos kutyaugatás verte fel néha. Aztán egy mellékutcánál elértem a falu szélét. A Kéktúra-emlékmű, egyben a vég-(vagy máshonnan nézve kezdő-) pont és a legutolsó pecsét nem egy helyen vannak. Előbbi a falu északi részében, a buszfordulónál, utóbbi pedig a néhai porcelángyár portáján. Szóval először az emlékműhöz indultam. Pár száz méter után meg is érkeztem a tágas tér közepén álló kis „emlékparkhoz”. Először a „0 km” (túloldalán „1128 km”) feliratú kilométerkövet láttam meg, aztán a bokrok túloldalán az emlékmű…
Nagyon fura pillanat volt… Hollóháza, 2012. március 18., reggel 8 óra 25 perc – az Út vége, egyben egy másik kezdete… Nem volt zajos ünneplés, nem robbantak petárdák, nem durrant pezsgő, az egész inkább olyan csendes megnyugvás volt… Elértem hát a CÉLT, amiért három éven, ténylegesen összesen 17 hétvégén keresztül izzadtam-fáztam, hol hóban, hol sárban, hol porban, hol esőben, hol szikkasztó szárazságban, hol társaságban, hol egyedül, a nyugati határszéltől keresztül az országon egész a legészakibb pontjáig, 1128 kilométeren (meg még egy kicsin, beleszámítva a szinte szükségszerű eltévedéseket is) keresztül… Láthattam az emberi igénytelenség számtalan megnyilvánulását és sok példamutató kezdeményezést, láttam az ország leggazdagabb települését, Hévízt, áthaladtam az egyik legszegényebb vidékén, Észak-Borsodon, találkoztam és beszélgettem jó pár szimpatikus emberrel és láttam sok olyat is, akivel nem kívántam közelebbről megismerkedni. Azt hiszem, igazán érdemes volt végigjárni ezt az utat, nagyon sok mindent megmutatott. Mindenkinek jó szívvel ajánlanám, főleg azoknak, akik (elvileg) a „zemberekért” népért, a nép nevében tevékenykednek… Tényleg szélesíti a látókört, felhívja a figyelmet az ordító társadalmi igazságtalanságra és még ezernyi más dologra… Talán nem túlzás azt állítanom, hogy egy magyar ember (először) inkább ezt járja végig, nem a Camino-t…
Ilyen és hasonló gondolatok töltöttek el, miközben végigfuttattam az ujjam a napfényben fürdő emlékmű egyszerű bronz domborművén, mely a Kék nyomvonalát ábrázolja, és magamban próbáltam végigpörgetni az Út filmjét… Nehéz volt elszakadni onnan, de még hátra volt az utolsó feladat, a hollóházi pecsét begyűjtése. Búcsút vettem hát az emlékműtől, és lefelé indultam a még mindig nagyon csendes faluban. A néhai porcelángyár portáján helyezték el az utolsó (vagy ha úgy tetszik, első) bélyegzőt; mikor a biztonsági őr meglátott az utcán, már nyitotta a kaput és elő is hozta. Beleütöttem a pecsétet az igazolófüzetbe, ezzel hivatalosan is lezártam az én Országos Kék Túrámat…
Még váltottunk pár mondatot az őrrel, aztán elköszöntem és valami ünnepi tízórai után néztem. Hollóháza nem kényeztetett el e tekintetben, minden zárva volt még. A porcelánmúzeum fölött aztán találtam egy kocsmát, ami épp nyitott. A falon egész szimpatikus étlap függött Gyros-szal meg mindenféle hamburgerekkel, de nem tudtam nagyon elmélyülni a tanulmányozásában, mert a pultos néni közölte, hogy per pillanat csirkés hamburger van és slussz… Hát akkor legyen az, és mellé egy „ünnepi” korsó sör. A pultos beröffentette a zajládát, a globál-nyál „zene” elöntötte a kocsmát, úgyhogy a hamburgeremmel és a sörömmel kimenekültem a tornácra, és egy kedves macska társaságában elfogyasztottam eme nem túl ünnepi menüt. Mivel a busz indulásáig még volt egy szűk órám, a porcelánmúzeum melletti parkban a pihenő asztalára kipakoltam a hátizsákomat, a nyirkos-nedves holmikat kiakasztottam a környező fák ágaira száradni a napsütésben és a szélben, aztán küldtem még egy kis szalonnát és kenyeret a hamburger után. Felöltöttem „ünnepi” pólómat (közelebbi ismerőseim kedvéért: „Foglyot ma nem ejtek…” ), mely szinte az egész Kéktúrán végigkísért, aztán összeszedegettem a holmimat és elcsomagoltam a zsákba a lehető legkisebb térfogatúra, hogy a tömegközlekedés kívánalmainak megfeleljen (értsd: hogy beférjek vele a vonat ajtaján ). Kiballagtam a buszmegállóba, és a busz érkezéséig egy nagyon szimpatikus öreg bácsival beszélgettem, aki élete jó részét ezen a vidéken töltötte (pl. a Lászlótanyán), és ezer szállal kötődve a Zemplénhez még mindig visszajár, pedig most már Pest alatt lakik. Hát, meg tudom érteni. Az előző rész bevezetőjében idéztem Heincz László írását a Zemplénről – ez tényleg egy más világ, már én is látom…
A busz csekély egy óra alatt tette meg velem a bő 20 km távolságot Sátoraljaújhelyig, onnan aztán vonatra szálltam, és egy pesti átszállással, maratoni, 7 órás utazás után (a Sátoraljaújhely-Budapest út újra felért egy igen átfogó szociológiai körképpel) végre hazaértem…
Hogy újrakezdeném-e? Bármikor! Az egyetlen ok, amiért nem teszem ezt azonnal, hogy most a Nagy Kék Kör második része, a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra vár rám! És én nem váratom! Egy út vége, egy másik kezdete!!!
— vége —
írta: Dobos István („tapír”)
Utószó helyett: Ez az én jelvényem, a 4852. sorszámú. Az 1950-es évek óta ennyien járták végig igazoltan a Kéket. Ez a szám magáért beszél...
|