„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra
1. rész
---------------------------------- ----------------------------------------- -------------------------------------------- ---------------------------------------- ---------------------------------------- --------------------------------------- ----------------------------------------------- -------------------------------------
„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra
1. szakasz: Írott-kőtől Egyházasrádócig
Egy kis címmagyarázattal kezdeném a történetet. A „Másfélmillió lépés Magyarországon” sorozat azt hiszem közismertnek mondható, ahogy az Országos Kék Túra is, talán valamennyire még a „laikusok” körében is. Azt viszont szerintem jóval kevesebben tudják, hogy két másik „Kék Túra” segítségével tényleg körbe lehet járni az országot. Tapasztalataim alapján a Dél-Dunántúli Kéktúra nem olyan ismert és felkapott, mint az OKT, legalábbis erősen erre utal, hogy gyakorlatilag nem találkoztam „kékezőkkel” ezt az útvonalat járva. Ugyanez lehet érvényes az útvonalat bemutató sorozatra: az „És még egymillió lépés…” még előttem is sokáig ismeretlen volt. Az igazsághoz tartozik, hogy mikor Rockenbauer Pál és csapata forgatta ezt a sorozatot, a DDK még nem létezett a mai formájában; ezeken a vidékeken jártak ők is, de erre-arra elkalandozgatva hosszabb utat tettek meg; így a DDK mai 561 kilométere nyilván nem egymillió lépés. Címnek viszont kiváló Lássuk hát a tapasztalatokat!
Már az Országos Kéktúra befejezése előtt foglalkoztatott a gondolat, hogy a „Nagy Kék Kör” nem maradhat csonkán. Nagyon rákaptam a „kékezésre”, úgyhogy a hollóházi finálé után csak idő kérdése volt, mikor ugrok neki a következő, Dél-Dunántúlt átszelő túrának. Külön izgalmat jelentett az is, hogy bár dunántúli vagyok, a DDK számomra szinte teljesen ismeretlen tájakon vezet. Így aztán nem is húztam sokáig az időt, és az OKT befejezése után egy hónappal ismét útra keltem…
2012. április 21-én ötórás, szokás szerint komoly szociológiai tanulmánynak is beillő vonatút után megérkeztem Kőszeg fura hangulatú vasútállomására. Lehet, hogy a régi belváros egy kis „ékszerdoboz”, de ez a déli perem nagyon nem az. A Szombathelyre vezető úton dübörgött a forgalom, szintúgy autóhordákat vonzott a szomszédos szupermarket is; a környéken pedig „érdekes” fazonok lődörögtek. A vasútállomás melletti buszfordulóban nézegettem a térképet. Az Írott-kői kezdőponthoz legközelebbi település, Velem, nem éppen világváros, ennek megfelelően tömegközlekedéssel elég nehézkes megközelíteni. A következő busz indulásáig még bő egy óra volt vissza; azt számolgattam, ha a várakozást és a menetidőt is összeadnám, pont ott tartanék, mintha átmennék gyalog Velembe a dombokon keresztül. Legalább addig sem kell ebben az elég taszító környezetben ücsörögnöm. Nosza, neki is vágtam. Mellékutcákon keresztül kijutottam egy lakótelep és az SOS Gyermekfalu mellé (a „falu” kis lakói már előző alkalommal is elég vegyes érzelmeket keltettek bennem viselkedésükkel…). Ezután egy új kertvárosi rész következett, régebbi kiadású térképemen ez már nem szerepelt. Nagyon átalakult a környék… Próbáltam megtalálni a térkép szerint a szőlődomb túloldalán futó sárga jelzést, amit követve Velembe juthattam volna, de olyan kesze-kusza szőlő-gyümölcsös-hobbikert-hétvégi ház-dzsungelbe kerültem, hogy hamarosan eltévedtem. A gerincre felérve egy erdősávba botlottam, mögötte sejtettem a sárga utat. Mielőtt belevetettem volna magam a sűrűbe, szusszantam egyet és körbenéztem. Visszafordulva előttem terült el a kis medence, benne Kőszeg és néhány kisebb falu, szántóföldek, kisebb erdők. Szép látvány volt.
Miután átvágtam magam a sűrűn, újfent hobbikertek között találtam magam, konkrétan egy telek végében, amit csak a lenti dűlőút felől határolt kerítés. Szerencsémre épp nem volt ott a gazda, így minden magyarázkodás nélkül lesétálhattam a kapuig (ami egyébként nem volt bezárva), kiengedtem magam – és ekkor fedeztem fel, hol is vagyok valójában. Nem a sárga ösvényre értem ki, hanem a Kőszegszerdahelyre vezető műút mellé, amit kb. félórája hagytam el Kőszeg szélén. Tettem egy teljesen felesleges kitérőt a Kenyér-hegyre. Na mindegy. A szőlők között kisétáltam a műútra, majd az első bekötőnél felfedeztem a már régóta áhított sárga jelzést. Valahogy nagyon átalakult a környék turistaút-rendszere a térképem kiadása óta… Nagyon örültem, hogy elhagyhattam az aszfaltot. Ezen a kis bekötőúton hamarosan megérkeztem a pincesorra. A sárga kis idő múlva elhagyta a pincéket, hétvégi házak, telkek között vitt Cák felé, időnként fura és látszólag teljesen értelmetlen kitérőket téve az utat szegélyező erdőbe. Hamarosan megérkeztem Cákra, ami nagyon takaros kis falu, leginkább pedig műemléki pincesoráról híres. A boronafalú kis épületekből álló „pincemúzeumot” előző nyáron töviről hegyire végignéztük, mikor ezen a környéken nyaraltunk, úgyhogy most csak pár fotó erejéig álltam meg itt.
A pincesor tovább folytatódott, hol modernebb, hol régebbi pincék következtek, némelyiken látszott, hogy az ősi boronafalú épületeket használták fel az építkezéshez. Az amúgy is nagyon hangulatos környezetet még kellemesebbé tette a rengeteg virágzó fa és bokor! A pincék között fakadó Hordómosó-forrásnál (milyen beszédes a neve…) ittam egyet és feltöltöttem vízkészletemet, aztán talpaltam tovább a makadámúton Velem felé. A faluig már nem sokat változott a környék, csak az épületek kerültek kissé távolabb az úttól.
Nem sokkal a busz után értem Velembe, sajnos időközben sötét fellegek is érkeztek… Tavaly nyáron, mikor fel akartunk menni innen az Írott-kőre, hatalmas felhőszakadást kaptunk ugyanitt, egy órát kuksoltunk az autóban, végül a hegymászás akkor el is maradt. Most megint csak kinézett egy jó kis zuhé, határtalan „örömömre”… A falu amúgy nagyon hangulatos, felette a hegyen a Szent Vid-kápolna, a falu közepén a hősök kapuja a harangtoronnyal, a kis fűrészmalom, a nagy nyugalom…
Hamarosan megérkezett a falu fölé a már korábban látott záporfelhő és esni kezdett. A falu közepén húzódó, parkká alakított patakszurdokban kerestem egy szimpatikus padot, felültem a támlájára, magam alá húztam a hátizsákom és beborítottam magam a poncsóval. Mire ezzel végeztem, a felhő is kieste magát és távozott. Viszont jó kis párát hagyott maga után. Gyerünk tovább. Az aszfalton elhagytam az évek óta pusztuló hajdani Avar hotelt, majd nekivágtam a Szent Vid-kápolna felé vezető kaptatónak. Előttem bringás pár haladt. Nem választottak túl jó útvonalat, körbe kellett volna menniük a műúton. Egy idő után felismerték, hogy ebben a horhosban nem olyan jó felfelé tekerni, de visszafordulni már kár lett volna, úgyhogy leszálltak és tolták felfelé a holtsúlyos drótszamarakat. Így aztán annyira lelassultak, hogy simán lehagytam őket.
Nem először jártam már a Szent Vid-kápolnánál, de még mindig lenyűgöz a hely szelleme. Pláne különleges a hangulat, ha -mint most is- épp nincs fent senki más. Körbenézegettem a szépen felújított templomot, majd gyönyörködtem a bejárat elől nyíló panorámában. Igazán érdekes látvány volt: a lassan zöldülő dombok, hátrébb a szántóföldek (messzire virítottak az élénksárga repcetáblák), háttérként pedig a kavargó, sötét felhők…
A templom mögött, egy kis dombon áll a Kéktúra-emlékmű. Megejtettem a rituális fotózást. Érdekes érzés volt visszagondolni, hogy 3 éve és 1 hónapja ugyanitt álltunk KBa-val és Hiperionnal. Akkor még nem sejtettem, hogy ami éppen elkezdődik, micsoda hatással lesz az életemre…
Rövid pihenő után folytattam az utat az Írott-kőre, először a kék körön, aztán a Hörmann-forrásnál elértem az OKT nyomvonalát. Kissé megtévesztő a térkép, sokkal rövidebbnek tűnik rajta az út, mint amilyen valójában. És eléggé meredek is… A betonút végén kialakított parkolóban számos autó állt, innen már tudhattam, hogy nem leszek egyedül az Írott-kőn. Nekivágtam a végső kaptatónak. Felérve a gerincre, időnként megálltam gyönyörködni a balra nyíló panorámában. Fent az Írott-kő csúcsa alatt új esőbeállót találtam. Lepakoltam és megkerestem a közeli fenyőfák között a kiszegezett vasszelencét, ami az OKT és a DDK közös, első (vagy ha úgy tetszik, utolsó) pecsétjét rejti. Rituális pecsételés, majd irány a kilátó. Egész kis tömeget találtam fent, osztrákokat, magyarokat vegyesen. Osztrák irányból még az akadálymentesítést is megoldhatták a felvezető ösvényen, mert még tolószékes (!) kiránduló is volt. A három évvel ezelőtti áldatlan állapotokhoz képest a torony remekül nézett ki, felújították, és nyitva is volt (most nem kellett a villámhárítón felmászni ). A tetejéről leírhatatlanul gyönyörű körkilátás nyílt; fotón visszaadni lehetetlen, álljon itt gyenge próbálkozásként egy fotó a szemközti osztrák hegyekről…
Miután hosszasan kigyönyörködtem magam, visszasétáltam a kis esőházhoz. E mellett áll a magassági pont, ahonnan a két Kék indul a kétféle irányba. Ezúttal a jobb oldalit választottam, ezzel „hivatalosan” is kezdetét vette DDK-vándorlásom… Sűrű fenyvesben kezdtem meg az ereszkedést. Az Írott-kőt magam mögött hagyva megszabadultam a kirándulók zajától is, innen kezdve egész a Kalapos-kő utánig egyedül élvezhettem az erdő csendjét és nyugalmát. A sötét felhőket elvitte a szél, csak fehér foszlányok maradtak, közöttük kisütött a nap. A szélvédett oldalon igazán kellemes meleg idő volt. A Kalapos-kőig igen szép környezetben vezetett az út, ezt szavak helyett inkább két képpel illusztrálnám.
Kis kitérővel, a K^-ön kimentem a Kalapos-kőre is. Innen már nincs kilátás, mert túlnőtték a fák, de a sziklaalakzat elég érdekes. Vissza a Kékre. Most már más jellegű erdőben haladtam, fiatalabb, vegyes dzsindzsa kísérte az ösvényt. Kissé elgondolkoztam az élet nagy dolgain séta közben, így egy jelöletlen elágazást elnézve tettem egy pár perces felesleges kitérőt, de szerencsére nem túl messze. Hamarosan leértem a Bozsokról a ma már osztrák területen fekvő Rohoncra vezető aszfaltra, pontosan a funkcióját vesztett, elhagyott, bezárt határállomásnál. Balra fordultam Bozsok felé. Meglehetősen nagy volt a forgalom. A faluban a Kerekes Üzletházban kaptam pecsétet, az élelmiszer-részlegen. Van neki külön cigi-pia részlege is. Ausztriában valami komoly anomália lehet eme cikkek körül, mert egy rakás tahó osztrák vásárolta fel éppen a bolt dohánykészletét. Gyorsan otthagytam őket, de előbb még lefotóztam a bolt előtti, sajátos virágállványt
Kelet felé elhagytam a falut egy földúton. Nagyon szépen kitisztult az idő, a viszonylag lapos vidéken haladva sűrűn visszafordultam a hegység felé, gyönyörködve a látványban. Még a Szent Vid-kápolna is látszott. A dombtetőn kőkereszt áll, innen bekerített szántóföldek között közelítettem meg ez előttem elterülő, elég kiterjedt erdőt. Szép volt a repceföld (nagyon szeretem a színét, mikor virágzik), de ez a rengeteg, villanypásztorral is megerősített kerítés nekem a Vasfüggönyt idézte…
Végre beértem az erdőbe. Helyenként letermeltek egy-egy területet, de alapvetően szimpatikus kis erdő volt, váltakozva lombos fákkal és fenyőkkel. A térképet nézegetve örvendeztem, mert ez az erdő egész Szombathely határáig húzódott, és emberi „ojjektumokat” sem érint a Kék útközben. Szinte végig fák között haladt az ösvény, csak néhány helyen lépett ki rövid időre a mező szélére. Szerencsére a tarvágások is ritkák voltak. Vidáman haladtam a madárdalos erdőben, közben a szokásosnál is több alkalommal találkoztam vadakkal. Egy nagyobb szántóföldön jókora szarvas rudli legelte a zsenge vetést, lehettek vagy 40-en. Sajnos a távolság miatt nem sikerült róluk rendes fotót csinálni.
A nap már majdnem lebukott a láthatár mögé, mire átértem a Gencsi-erdőn. Ideje volt táborhelyet keresni. Tovább menni semmiképpen nem akartam, a szemközti fenyvesen túl már Szombathely terpeszkedett, nem akartam jobban megközelíteni. Az elkerülő út így is nagyon hangos volt (motoros bűnözés, mint mindig – fel-alá tépünk az országúton kiherélt kipufogóval…) A szántót kettévágó szélvédő erdősáv peremén találtam egy alkalmasnak tűnő helyet, itt ütöttem fel poncsó-menedékemet egy bokor és egy karó segítségével. Mire végeztem és elrendeztem a cuccomat, be is sötétedett. Vacsora után le is feküdtem, hogy másnap minél korábban indulhassak.
Éjszaka lehetett valami szélroham, mert csapkodni hallottam a ponyvát, de a hideg miatt nem volt kedvem előhámozni a fejem a hálózsákból megnézni, mi történt. Aztán a következő ébredéskor mégis kinéztem, és meglepődve láttam magam felett a csillagos eget. Hova lett a tető??? A szél felkapta a sátortető egyik szárnyát, és ráfektette a másikra… Mivel nem esett, nem bajlódtam vele, hogy újra lecövekeljem, csak simán magamra terítettem. A harmattól így is megvédett.
Pirkadatkor már fent voltam, elpakoltam, és mire a felkelő nap elkezdte narancsszínre festeni az eget, már úton voltam. Nagyon szép volt a reggeli ég!
A fenyősávon, az elkerülőn, majd a 89-es úton átkelve be is értem Szombathelyre. Hobbikertek és családi házak között kanyargott az út rettentő hosszan. Az Arany-patak hídja előtt csatlakozott hozzám egy nagy termetű, nyakörvet is viselő, de amúgy rettentő csapzott és büdös nőstény kutya. (A következő órák alatt sem tudtam lerázni, egész Nárai széléig velem maradt.) Megérkeztem az ellenőrzőponthoz, a Kilátó Szomjoltó nevű kocsmába. Természetesen zárva, ezen ilyen korai órán nem is csodálkoztam, de azon, hogy csak 13 órakor nyit! Nagyon remek helyet sikerült találni a pecsétnek! Akkor legalább kötnék ki láncon az eresz alá! Igazolásként fotó készült. Innen felkaptattam a kilátóhoz. Rendkívül lepusztult torony, melyen rendesen nyomott hagyott egy bizonyos „szubkultúra” is, bár ezt a fajta magatartást bármilyen kultúrával összefüggésben emlegetni szerintem súlyos hiba…
Természetesen a torony is zárva volt, de a fák amúgy is nagyjából körbenőtték, szóval nem vesztettem semmit. Gyerünk tovább. A Kék nem tágított a „kertvárosi” övezettől, hol családi házak között aszfalton, hol hobbikertek között sáros földúton tekergett még vagy fél órát, mire kiért a Parkerdőbe. Ez az erdőrész magán viseli a nagyváros közelségének nyomait, vagyis a szemetet és a krosszmotorok által összevágott utakat. A hajdani sífelvonó is a múlté már, biztos elvitték „vasba”. Kanyarogtam ebben a fura erdőben végeérhetetlenül. „Kutyám” egyszer-kétszer őzeket is üldözőbe vett, de sajnos mindig visszajött. Rákapcsoltam, hátha megunja a gyors tempót és otthagy, de nagyon kitartó volt. Végül bő 2 óra múlva, miután a Séi-erdőn, újabb hobbikertes övezeten és a Pusztafai-erdőn átkelve megérkeztem Nárai falu szélére, fordult vissza.
Na, innen egy kellemetlen szakasz következett. Nárai is elég hosszú falu (egy helyi lakópark szlogenje: „ÁLMAI-VÁGYAI-NÁRAI!”), de utána még 6 km Ják az aszfalton! Alternatíva semmi, az országút két oldalán elterülő földeket a Bozsok után is látott „vasfüggöny” védelmezte. Szerencsémre legalább a forgalom nem volt nagy.
Jákon a falu fölé magasodó Árpád-kori templom pénztárában kapható a pecsét. Bár előző nyáron itt is jártunk a feleségemmel és alaposan végignéztük a templomot kívül-belül, nem tudtam neki ellenállni, vettem belépőt és újra megnéztem. Mindig magával ragad az épület sajátos hangulata! Sajnos az esedékes felújítás miatt be volt állványozva kívülről, de így is kár lett volna kihagyni.
A falut a délnek vezető országúton hagytam el. Itt kicsit variáltak a nyomvonalon, a térkép szerint érintettem volna a szomszédos Kelemen-major lovastanyát, de új jelzéseket festettek fel egy messzebb vezető szekérúton. Nehogy má’ mindenféle köcsög turisták mászkáljanak a major környékén! Mindegy, az új nyomvonal nem nagy kitérő. Az aszfalttól megszabadulva ismét a hatalmas szántók között gyalogolhattam. Ezek a „mezőgazdasági” túraszakaszok általában nem villanyoznak fel túlságosan, most viszont valami más volt. A végtelenbe nyúló, itt-ott kisebb erdősávokkal megszakított sík fölött kergetőztek a felhők, körülöttem vidáman sárgállott a repcevirág, csicseregtek a madarak, sem ember, sem jármű nem zavarta a nyugalmat. Valahogy jólesett…
Átkelve a Ják alsó névre hallgató erdőfolton már az aktuális cél, Egyházasrádóc előtt elterülő, újabb hatalmas szántóterület terpeszkedett előttem. A Kék itt a délnek haladó, helyenként le is kövezett mezőgazdasági utat követve tesz egy kis kitérőt, mielőtt bemegy a faluba. Nézegettem, le lehet-e valahogy vágni, de a helyenként meglévő, máshol beszántott dűlőutak szövevényében nem akartam elkeveredni és végül a szántásban begázolni a faluba, úgyhogy maradtam a jelzett úton. Végül a víztoronynál értem be a faluba. Megkerestem a szakaszzáró pecsétet rejtő kocsmát (Kossuth u. 124.), majd elsétáltam a vasútállomásra. Mióta a GySEV átvette a vonalat, nincs már itt szolgálat, távvezérléssel megy minden. Volt még jó fél órám a vonatig. Kiteregettem nyirkos cuccaimat száradni, majd elkészítettem a „búcsúfotót”.
Aztán már csak a vonatút haza…
Ez volt tehát következő „kalandom”, a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra első szakasza. Nem volt egy nagy táv, csak bő 60 km az Írott-kő előtti részt is beleszámítva, szombat déltől vasárnap délig, de alapjában véve kellemes kis túra volt. Ezután viszont egy nagyobb falat, az Őrség várt rám, a maga 120 kilométerével és tengernyi érdekességével. Nem is várattam sokáig!
|