„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra
3. rész
---------------------------------- ----------------------------------------- -------------------------------------------- ---------------------------------------- ---------------------------------------- --------------------------------------- ----------------------------------------------- -------------------------------------
„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra
3. szakasz: Zalalövőtől Rádiházáig
Ismét egy hosszú vonatút után (hiába vagyok dunántúli, ezek a be- és kiszállási pontokra való vonatozások nem akarnak rövidebbek lenni) 2012. június23-án, este hét órakor érkeztem meg újra Zalalövő állomására. Kihasználandó a hosszú világosságot, rögtön neki is ugrottam a rám váró csekély 42 km-nek.
Az első pár kilométer maga volt a rettenet. Zalalövőről kifelé a 86-os főutat kellett követnem. A város szélétől elfogyott mellőle a járda, így botladozhattam a romos útpadkán, félreugrálva az egymást sűrűn követő kamionok között. Egy kis szakaszon letért a Kék az út menti Parkerdőbe, de hamar újra az aszfalton találtam magam, pontosan egy szűk szerpentinekkel teletűzdelt, abszolút beláthatatlan szakaszon. Itt még rendes padka sem volt, az út szélén szalagkorlát, mellette rögtön a mély völgy. Mikor meghallottam a következő közeledő kamiont, rögtön igyekeztem fedezéket keresni, nehogy felpasszírozzon a korlátra… Szörnyű volt. Nagyon örültem, mikor végre elértem a nagyfernekági elágazást és megszabadulhattam a 86-os úttól.
A falu után egy elég kedvesnek ígérkező szakasz várt rám, a következő ellenőrzőpontig, Kusztánszegig hátralevő közel 15 km-en nem kellett érintenem újabb települést, és ennek a távnak a túlnyomó részén is erdőben haladt a nyomvonal. Bár több ilyen szakasz lenne a Kéken! A faluszélről kellemes kilátás tárult elém; a zöldellő dombok fürdőztek a lassan lemenő nap fényében.
Leereszkedtem egy patakvölgybe, majd annak oldalágán haladtam tovább délnek. Elég zsombékos volt ez a kis rét, sűrűn támadtak rám a kullancslegyek, míg átvágtam rajta. A lassan homályba boruló erdőn át felkapaszkodtam a Nagyhegyre, itt egy szép kis házikó áll gazdasági épületekkel. Ezután kilométereken keresztül az Irsapusztáról induló köves utat követtem, keresztül egy fenyves erdőn, egészen egy erdészeti aszfaltútig. Már sötétedett, úgyhogy folyamatosan keresgéltem valami alkalmas hálóhelyet, de a szokásos dzsindzsa kísérte itt is az utat. Pár kanyarral feljebb, letérve az aszfaltról, egy régi, már „visszabozótosult” tarvágás és egy öreg erdő határán találtam egy szimpatikus helyet. Sajnos nem messze állt egy magasles, de ezekkel tele volt hintve a környék, reméltem, nem pont ide akarnak kijönni durrogtatni aznap éjjel. Pár méterre bent a fák között megtisztítottam egy kis placcot és a poncsómat kihúztam sátortetőként. Mire végeztem, besötétedett és ezernyi szentjánosbogár lepte el a környéket. Hangulatos látvány volt a vacsorához
Szerencsém volt, az éjszakát semmi emberi nem zavarta meg, csak a vad elvtársak szöszmötöltek néha a közelben. Pirkadatkor felkeltem és összerámoltam, mire igazán világosodni kezdett, már úton is voltam. Egy darabon még az aszfaltot kellett követni, de a Keresztúri-patak után végre megszabadultam tőle. Innen némi bozótharc után egy rendkívül poros földúton haladtam északnyugatnak. A nem sokkal előttem arra járt két autó által felvert finom por hosszú ideig kavargott a levegőben, ettől eltekintve egész szép szakasz volt: falu sehol, kilátás a zöld dombokra.
A földútról letérve kicsit zavaros rész következett, majd újból kereszteztem a Keresztúri-patakot egy sáros réten. Innen felmásztam egy dombhátra. A hajdan itt álló Erdeifaluból mára egy ház maradt, az viszont szép állapotban van. A kapu mellett faragott tábla hirdeti „Az erdő fohászát”. A hely szellemének egy kicsit azért ártott a ház felől áradó globál-techno-nyál „zene”, amit ország(világ)szerte mindenütt üvöltetnek a rádióból.
Erdeifalu után némi zavar támadt a rendszerben. A jelzés eltűnt (valószínűleg a helyi Fatolvaj kft. ténykedése következtében), úgyhogy némi tanakodás után kinéztem egy irányt, amit követve előbb-utóbb a Kékre kellett kerülnöm, és nekivágtam a mezőnek. Rögtön egy kazal bögöly támadt rám, a palesztin kendő helyett kivételesen nálam levő sűrű szövésű álcaháló-darabbal próbáltam őket távol tartani érzékenyebb részeimtől. Az erdőbe beérve aztán meglett a Kék, eltűntek a böglyök is, viszont újra támadtak a kullancslegyek. Szerencsére egy idő után lekoptak rólam. A Csemetekert nevű elvadult részre felérve megint anomáliával szembesültem: a Kék sehol, ellenben mindenféle, a térképen nem jelölt utak-ösvények futottak az összes elképzelhető irányba. Némi futkosás után kiszúrtam a kustánszegi víztornyot nekem délre, ezt irányoztam meg, bízván benne, hogy beleakadok egy, a faluba vezető útba, ha nem is a Kék lesz az. Aztán mégis meglett a Kék, egy régi, romos kerítés betonoszlopán, pont az általam kinézett irányban (lefelé kell menni a mezőt védő új kerítés mentén). Az út keletnek fordult, majd hosszas lejtésbe kezdett. Szemközt megpillantottam a dombháton terpeszkedő falut, ami lelógott a domb meredek „orrára” is.
A falu széle lent van a Kislengyeli-patak völgyében, itt áll a Vénusz presszó. A kissé elgyötört pultos lány épp pár idősebb helyi lakost próbált rávenni, hogy az előző esti buli után kicsit rakják rendbe a területet… Beszereztem a pecsétet tőle, valamint egy üveges kólát is, mert a kevéssé szimpatikus arcok miatt nem a kocsmában szándékoztam megtartani a reggeli pihenőt. Innen egy rettentő meredek szerpentin visz fel a dombháton álló régebbi falurészbe. A kisebbik templom mellett áll a helyi, érdekes kivitelű hősi emlékmű.
A kistemplom tövében ültem le a napra reggelizni és a kötelező lábápolást megejteni. Ezzel annyira felizgattam a szomszéd házat őrző ebet, hogy a következő közel fél órát apró megszakításokkal végigugatta… Reggeli után folytatva az utat, majdnem az egész falun végigkanyarogtam, mire a temető mellett (ahogy szinte minden alkalommal) végre kiértem belőle és megszabadultam a kutyaugatástól. Újra leereszkedtem a Kislengyeli-patak völgyébe; mielőtt rátértem volna a műútra, egy igazi műszaki csemegét, egy klasszikus „bólogató” olajkutat találtam. Egy pár évtizede működhet már. Nem tudtam megfejteni az építés évét, de Vulcan gyártmányú, és a környezetvédőknek is jó témát szolgáltatna az alatta levő kis betonmedencében összegyűlt büdös olajtavacska…
Miután körberajongtam az olajkutat, az aszfalton besétáltam Kislengyelre. Tényleg elég kicsi, de hangulatos település. Országosan példamutató lehetne a buszmegálló kis épülete, és egy kedves, öreg harangláb is áll fent a dombon.
Kislengyelt egy csalános horhoson keresztül hagytam el. Feljebb, ahol már erdőben futott az ösvény, egyszer csak fura gombócot vettem észre magam előtt, a félhomályban majdnem ráléptem. Egy kismadár volt az, szegény biztos kiesett a fészekből. Sajnos nem láttam, hova tudnám visszarakni…
Áthaladtam a Kandikó nevű szőlőhegyen. Néhány parcellát még művelnek, ezek pincéi is jó állapotban vannak, de az elhagyott szőlőket már elkezdte visszavenni a természet. Még jobban látszott ez a visszavadulási folyamat a szőlőhegy alatti Kereseszeg nevű egykori falu területén: pár ház még áll, némelyiket talán lakják is, de a többség már romokban, számos telken pedig már a romokat sem látni, mert benőtte az erdő. A vályogház visszatér az örök körforgásba, nem úgy, mint a vasbeton… A patak mentén, egy lovarda mellett elhaladva értem ki a Barabásszegre vezető műútra. Egy helyi atyafi került elém, aki az emelkedő kezdetén leszállt a bringájáról, tolni kezdte felfelé és rágyújtott. A lombok alatt megrekedt levegőben hosszan megmaradt az undorító cigifüstje, szagolhattam, mire sikerült megelőzni…
Barabásszeg szélén betértem a temetőbe vízért. Ilyenkor mindig meg szoktam nézegetni a sírfeliratokat, egy-egy környék életviszonyairól sokat elárulnak a sírkövekre vésett születési és halálozási évszámok. Sajnos a mai magyar „trendnek” megfelelően itt is számos 1950 után született egykori lakos sírját találtam… A falu amúgy elég rendezett képet nyújtott itt is, a központban egy kis fából ácsolt harangláb áll. (Az őrségi túra alatt szinte beleszerettem ezekbe a kis haranglábakba, ott szinte minden faluban találtam egy-egy tetszetős példányt.)
A falut elhagyva átvágtam a hőségben remegő Bőrhidi-dűlőn. Egy kisebb erdőrész szélére érve -minő meglepetés- ismét a Kislengyeli-patak völgyében találtam magam… Újabb anomália: a Kék megint eltűnt. Jobb híján megirányoztam Győrfiszeget a szemközti domboldalon, útközben megint beleakadtam a jelzésbe… Győrfiszeg sem egy nagy település, ezt elhagyva a műúton leereszkedtem a Cserta-patak völgyébe, majd felkaptattam Petrikeresztúrra. Ennek csak a déli végén vág át a Kék, majd egy makadámúton felkapaszkodik a Pató-hegyre, ami megint csak egy szőlőhegy. Ez viszont nem elhagyatott, az út mentén látott szőlők és pincék többségét rendben tartják. Megint csak támadt némi zavar a jelzésben, néha inkább az ösztön vezetett, mint a jelek, de végül sikerült kikeveredni a szőlőhegyről – hogy egy rövid akácos után a szomszéd szőlőhegyen (Csőszi-hegy) találjam magam… Itt már azért több volt az elhagyott, visszavaduló telek.
Hamarosan megérkeztem a Csőszi-mező szélére: kerítés, mögötte dél felé végtelennek tetsző kukoricatábla… A térkép szerint egyenest délnek ment volna a jelzés a kukoricán át, az oszlopokon viszont keletnek mutató jeleket találtam. Nyilván a keleti irányon is bekeveredtem volna valahogy Zalatárnokra, de a térkép által jelölt irány szimpatikusabb volt. Átmásztam a kerítésen, és a kukoricatábla közepén nyíló úton megindultam a szemközt álló kis erdőfolt felé a perzselő napsütésben. Az erdő szélén mit találtam? A Kék jelet… Ennek örömére le is telepedtem az árnyékba ebédelni egyet.
Ebédszünet után folytattam az utat délnek. Az erdő szélén időnként feltűnt egy-egy jelzés. Egy kis kiugró után őzbak lépett ki elém az erdőből. Megdermedtem. Nem vett azonnal észre, jó darabig figyeltem egész közelről, mire kiszúrt és elmenekült. Az erdő végén újabb zavar támadt, a térkép szerint még tovább kellett volna mennem délnek, de a jelet (bádogdarabra festett kivitel) valaki leszedte arról az útról és egy keletnek futó út mellé szögelte. Hát akkor menjünk arra… Átvágtam egy völgyön, majd a túloldalon szembetalálkoztam két, messziről turistának látszó emberrel. Balta, egy csomó szög, macséta volt náluk, valamint egy rakás fémlemezre festett vadiúj kék jelzés. Elmondták, hogy egy nagy, csapatos DDK-vándorlás készülődik, amit a tévé is elkísér, erre felkészülve végigvizsgálják a nyomvonalat Szekszárdtól kezdve, ahol kell, próbálják megtisztítani, pótolni a hiányos jelzéseket. Kérdezték, mit tapasztaltam a Göcsejben. Mondtam, hogy Zalalövőtől idáig nem nagyon kellett eltennem a térképet és a tájolót… (Ténykedésük révén azóta biztos javult a helyzet.) Ajánlottak egy bevezető utat Zalatárnokra, valamint egy másikat Szentkozmadombja alatt Rádiháza felé, mert állításuk szerint ott a Kék nyomvonala mára járhatatlanná vált a dzsindzsában.
Zalatárnokra beérve szembetűnő volt a rengeteg jól elhelyezett, jó minőségű kék jelzés, az előbb látott páros remélem egész Zalalövőig fenntartotta ezt a minőséget… A déli hőségben szinte teljesen elnéptelenedett a falu. Az első érdekességgel a fő utca előtt találkoztam, itt áll a jelek alapján rendkívül színvonalas szolgáltatást nyújtó „Hangulat italbolt”. (Bár az is lehet, hogy már bezárt egy ideje, ezeknél sosem tudni, lásd Szarvaskend hasonló műintézménye, az se volt jobb állapotban.)
Sokkal érdekesebb volt a főút nagy kanyarjában, egy vasúti stílusú házikó (pedig errefelé elvileg nem futott sosem vasút) szomszédságában álló templom. Az emléktábla szerint az 1500-as évek elején épült, 1755-ben pedig Deák Ferenc egyik őse újíttatta fel (kriptájában nyugszik néhány Deák-ős). „A Haza Bölcse” maga is sokat időzött a faluban gyerekkorában. A templomba csak a belső, üvegezett ajtón át tudtam belesni. Az ajtónyílásban igényes kivitelű emléktábla őrzi a Második Világháborúban elesett zalatárnoki és szentkozmadombjai fiúk-férfiak emlékét, mindegyikükről fotó is van. (Egyikük, Molnár József érdekes módon német egyenruhában pózol…) Az emléktábla alatt pedig kis üvegezett szelencében a Don-kanyarból származó földet helyeztek el, amit 2006 nyarán hozott ottani zarándoklatáról az emléktábla készítője. Nagyon szép gesztus ez az egyedi kis „emlékmű”, eddig még sehol sem láttam ilyet.
Zalatárnokon a pecsét a Koktél presszóban kapható, ami oda-vissza egy kilométer kitérő a Kékről keletnek a 75-ös úton, a falu szélén áll. Ittam egy hideg tonikot, de hosszabb pihenésre nem csábított a hely. A helyi fiatalság jeles képviselői épp egy videót néztek vissza mobiljukon egy közelmúltbeli buliról, ahol az egyik helybéli leányzó asztal alá itta a férfiakat; ezt kommentálták fennhangon. Na bravó.
Visszatértem a jelzésre, és a nyílegyenesen délnek tartó aszfalton elhagytam a falut. Rekkenő hőség volt. Megolvadt a bitumen is… A magamra borított álcaháló-darabbal próbáltam valamelyes csökkenteni a sugárzást. Balra lent a patakparti legelőn gulya próbált kétségbeesetten árnyékot keresni, de az persze nem volt, ahogy a patakban sem volt víz… Szerencsétlenek…
Szentkozmadombja rögtön a temetővel kezdődik. Be is tértem, és a csapnál megmosakodtam, valamint bevedeltem rengeteg jéghideg vizet. Itt áll egy kis kápolna, mögötte pedig az Első Világháborúban elesettek emlékparkja. Mindegyik katona saját jelképes sírkövet kapott kis zománcozott névtáblával. Ez valami erre a vidékre jellemző szokás lehet; Hévízen láttam hasonlót, az ország más tájain még nem.
Szentkozmadombját nem a Kéken hagytam el, hanem a Zalatárnok határában kapott tanács szerint felkapaszkodtam keletnek a dombra onnan, ahol a Kék délnek fordul, és a búzamező szélén megcéloztam az akácos keleti peremét. Ezen haladtam egy darabig, aztán jobbról felbukkant a dzsungelből a Kék is. Tényleg járhatatlannak tűnt az ösvénye… Kereszteztem egy irtózatos magas oszlopokon álló távvezeték nyomvonalát, majd egy fasor végén álló régi kis temetőhöz érkeztem. Néhány sírt még karbantartanak úgy-ahogy, de a legtöbbnek már csak maradványai látszanak.
Innen már tényleg csak egy ugrás volt a cél. Ráléptem a majorság betonútjára (jobbra régebbi, de láthatóan használatban álló istállóépületek, itt-ott legelésző lovak), majd elértem a vasutat. Mivel errefelé is jelentősen megritkították a vonatokat, rettentő sok időm volt szétnézni Rádiházán. Maga a falu (nevezném inkább tanyabokornak) pár száz méterrel messzebb van a vasúttól. Besétáltam. Elvileg a Csikós csárdában kapható pecsét, de az abszolút be volt zárva. Alternatívaként megadták a Kabala Ménes (valami lovasszálló-féle) recepcióját is. Keresztülgyalogoltam az egész komplexumon, sehol egy teremtett lélek, a recepció pedig kulcsra zárva. Erről ennyit. Visszagyalogoltam a vasúti megállóhoz, és elkészítettem a búcsúfotót.
Bő egy óra múlva jött egy vonat Zalaegerszegről, ami Rédicsről visszafordulva volt hivatott elfuvarozni engem Zalaegerszegre. Mivel rettenetesen ráértem, „ismerd meg hazádat”-mozgalom keretében felszálltam és elzötyögtem Rédicsre. Elég érdekes tájon vezet ez a vasút. Érdekes, de láthatóan nagyon szegény, pedig nyugati határszél… Rédics elárvult állomásán a fordulóidő lehetővé tette, hogy elsétáljak a közeli körforgalomban álló vegyesbolt-kocsma kombinációig. Itt végre magamhoz vehettem egy jéghideg sört, amire a hőség miatt már nagyon régen vágytam. Imígyen kellemes hangulatba kerülve visszakászálódtam az időközben szaunává változott „kispirosra”, és vidáman utaztam Egerszegig, majd onnan még párszor átszállva haza.
Kellemes kis séta volt ez a bő 40 kilométer ezen a szelíd, dimbes-dombos tájon, ebben a hőségben nem is vágytam többre. Szerintem a Göcsej nem túlságosan ismert táj, úgyhogy ha valaki el akar szakadni a szinte közhelyes Bakonytól, Pilistől satöbbi, ajánlom figyelmébe. Turisták hordájával nem kell útközben megküzdeni, és alapvetően egy érdekes, szép vidék!
|