„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra
4. rész
---------------------------------- ----------------------------------------- -------------------------------------------- ---------------------------------------- ---------------------------------------- --------------------------------------- ----------------------------------------------- -------------------------------------
„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra
4. szakasz: Rádiházától Valkonyáig
2012. július 27-én, egy forró péntek délutánon vágtam neki a maratoni vonatozásnak, hogy aztán jó pár kilométer és 3 átszállás után sűrű sötétségben végre lekászálódhassak az elhagyatott rádiházai megállóban az utolsó szakaszon fuvarozó „kispirosról”…
Mivel a ritka vonatközlekedés miatt a legutóbbi túra végén a szándékoltnál több időt töltöttem Rádiházán, már szinte ismerősként érkeztem újra ide. A dél felé fekete falként húzódó dombvonulat felől lövések hallatszottak, meg már amúgy is nagyon késő volt, ezért úgy döntöttem, nem vágok neki az útnak, inkább itt a vasút környékén keresek valami alkalmas hálóhelyet. Kis szélvédő erdősáv húzódott a vasút és az azt északról határoló nagy szántóföld között, némi botorkálás után találtam is a fák között egy szimpatikus vízszintes placcot. Tiszta, meleg nyári éjszaka volt, felettem pedig sűrű lombozat, ezért nem is építettem menedéket, csak leterítettem a ponyvámat és ráfeküdtem. A múltkori határtalan kihaltsághoz és csendhez képest fura volt, hogy a késői óra ellenére a betonúton viszonylag gyakran elhúzott egy-egy jármű a szomszédos majorba, valamint a közelben egy hatalmas gépezet is zakatolt, fényszóróktól körülvéve. Ezen kívül némi trágyaszag is terjengett a levegőben. De mindent összevetve érdemesebbnek láttam itt maradni, mint puskavégre kerülni a sötétben fent a dombokon…
Szombat hajnalban korán keltem, gyorsan összedobáltam a cuccom és indultam. A közelben még mindig zúgott a gépezet. Mi a fene lehetett…? Nem volt túl hideg, pár perc múlva már vetkőzési ingerem támadt. Pláne miután a lovarda mellett felkapaszkodtam a meredek szőlőhegyre… Útközben láttam jó néhány, az előző túrákról már ismerős boronafalú pincét is.
A szőlőhegy északi végén kis kápolna áll. Ez egy kb. 10 perces kitérő a Kékről, de a kápolna és a kilátás miatt megéri megtenni!
Állnak ott kis pavilonok is, padokkal, asztalokkal. Alkalmas helynek ítéltem a reggelihez, az a korai indulás miatt úgyis elmaradt (a napkeltét a kápolna mellől szerettem volna nézni). Előszedtem a tegnapi szendvicsem maradékát, de pár falat után inkább eldobtam. Valahogy nagyon nem esett jól. Időnként valami fura, enyhe rosszullét is környékezett. Ennek akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Rendbe szedtem magam, gyerünk tovább. A pincesor elég hosszan húzódik a dombtetőn, lejjebb már inkább falunak tűnt, kutyák is voltak helyenként, akik megfelelően köszöntöttek, szóval eléggé vártam már az erdőt. A szőlőhegy után egy hatalmas fadepón kellett áthaladni, kétoldalt két ember magasságban sorakoztak a rönkök.
Az első „anomáliával” a Mézes-hegy után találkoztam, a térkép szerint a Zsidó-hegyháton délnek haladó Kék a valóságban egész mást mutatott. Az erdőszélen rögtön nyugatnak fordult, és egy sáros úton, majd egy újabb szőlőhegyet érintve, végül egy legelő szélén bukkant ki a szentpéterföldei műút nagy kanyarjába, a falu szélétől 1 km-re északra. Na mindegy. Ugyan nem szeretem az aszfaltot, de az előző dagonyánál azért jobb volt. Mivel nem számítottam rá, hogy a szentpéterföldei pecsétlelőhelyet nyitva találom, a falunévtáblával fotózkodtam igazolásként. Az amúgy takaros falu közepén áll egy szép kis harangláb is.
Végül mégis nyitva volt a vegyesbolt, de nem igazán akaródzott bemenni, úgyhogy talpaltam tovább, hogy végre erdőben lehessek. A falu szélén elértem a csömödéri kisvasút idáig húzódó ágát, ez még egy darabig elkísért. A temetőben tartottam egy kis pihenőt, leápoltam a lábam, vételeztem friss vizet és ettem egy müzliszeletet (de valahogy az sem esett jól, pedig igencsak kellett volna az energia).
Bő egy km-rel arrébb egy meseszerű kis tavat találtam, nem messze egy hasonlóan szép vadászházat.
Ezután végre elhagyhattam a műutat, és egy harmatos völgy oldalában kapaszkodni kezdtem felfelé. A kezdeti fenyvest öregebb lombos erdő váltotta, itt találkoztam két gombásszal. Némi kacskaringó és hullámvasutazás után felértem a Kámaházi-patak felett húzódó hosszú dombhátra, hogy aztán km-eken keresztül azon is maradjak, DK-i irányt tartva. Helyenként rendesen letermelték az erdőt, egyszer szembe is jött egy irdatlan fanyűvő gép. Kicsit odébb a szomszédos dombhát mögül zengett számos láncfűrész dala, de aztán egy dombtetőn átbukkanva viszonylagos nyugalomba értem. Annyira nem volt rossz a környék, még akár hangulatosnak is érezhettem volna, de az egyre erősödő gyomortáji furcsa érzés elkezdett nyugtalanítani. Nem tett jót az sem, hogy erősödött a kánikula. Kámaházától keletre végül leereszkedtem a dombhátról, és a kisvasút egy újabb ágát keresztezve a műúton megérkeztem Lasztonyára. Elvileg itt is kellett volna pecsételni, de a falu roppantul nem volt szimpatikus, ezért inkább nem álltam neki megkeresni a fatelepet, ahol elvileg lehet pecsétet szerezni. A Kék itt tesz egy hatalmas kitérőt a Tornai-réten át Lispeszentadorján felé és onnan jön be Bázakerettyére. Egyre furább állapotom miatt inkább az „alternatív” útvonalat választottam, ezzel nyertem pár kilométert: maradtam a műúton. Pecsételés helyett itt is a „Lasztonya” névtáblával fotózkodtam (a közelben másik tábla hirdeti, hogy a faluban tilos a házalás és a fémhulladék gyűjtése…), aztán nekivágtam a lassan olvadozó aszfaltnak Bázakerettye felé. Keletről a kisvasút legdélebbi, kistolmácsi ága jött egyre közelebb. Időnként elbiciklizett vagy elgyalogolt mellettem egy-egy fura szerzet, a legfurább az a szakadt, torzonborz lény volt, aki magában motyogva haladt, és időnként összeszedett valami szemetet az út menti árokból. Egyre erősödő rossz érzésekkel értem be Bázakerettyére. A falu (város?) határában a hajdani, „fényesebb” idők maradékaként olajbányász telepek állnak, valamelyik elhagyatott, szétrabolt, máshol viszont mintha még folyna a munka. A központban álló B24 nevű kocsmában tudtam beszerezni az MTSZ-es bélyegzést, és ittam egy hideg kólát is, hátha attól kicsit rendbe jövök. (A kocsma onnan kapta a nevét, hogy állítólag a 2. világháború alatt lelőttek itt egy amerikai bombázót, ami a közelben zuhant le. Egy ilyen típusú gépet ábrázoló, dekoratív festmény is díszíti a műintézmény falát.) A kocsma előtti padokon a helyi erők néhány képviselője időzött némi innivaló társaságában, nem fogadták a köszönésem. Nem voltak túl szimpatikusak, meg az általuk folytatott diskurzus is elég taszító volt, szóval megittam a kólát és mentem tovább.
Kicsit lejjebb áll a település jó karban levő temploma.
A központ környékén az olajbányász múlt további emlékeiként állnak a hajdani munkás-sorházak, egyéb, az olajiparhoz köthető közösségi létesítmények, ez utóbbiak (az északi oldalon látott telephelyekhez hasonlóan) mára elég rossz állapotba kerültek. „Sic transit gloria mundi…” A délnek vezető aszfalton hagytam ott Bázakerettyét. Kb. 2 km után értem el a kisvasút kistolmácsi végállomását, ahol egy szép kis épületet emeltek, nagyon rendezett a környéke is.
Roppantul fura viszont, hogy a vasút nem megy el Kistolmácsig, de még a Béci-patakon duzzasztott tóig sem (a tó elég népszerűnek tűnik, felső részén horgászok tucatjai üldögéltek a parton, a faluhoz közelebbi részen pedig strand üzemel), hanem itt a „pusztában” ér véget… Innen az úttal párhuzamosan kiépített gyalogösvényen jutottam el a Kozár forrásig. Gondosan foglalták a forrást, terméskő falazatból csobog a jéghideg víz, mellette virágok, rönkből faragott szobor…
Nemrég hagytam csak el Bázakerettyét, de itt újból kis pihenőt kellett tartanom. Megittam egy csomó hideg vizet és megmosakodtam, hogy kicsit enyhítsem a hőség hatásait, de éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben… A már említett tó mellett elhaladva értem be Kistolmácsra, ahol kemping, büfék, éttermek és mindenféle szállások szolgálják az itt üdülőket. (Van egy fából faragott emlékmű is, az „Elhunyt motorosok emlékére”… Egy gyorsasági motort ábrázol. Ezzel kapcsolatban már párszor leírtam a véleményem, most nem térnék rá ki megint…) A régi falu kicsit lejjebb van, központjában kis templom áll, mellette a hősi emlékművel.
A Kék itt tesz egy nagy kunkort délkelet felé, fel a szőlőhegyre, de egyre aggasztóbb állapotom miatt úgy döntöttem, nem mászok fel oda, inkább a templom mellől induló, jó darabon a völgyben futó szekérúton megyek át Borsfára. Kissé lehangoló volt a környezet, leirtott domboldalak és dzsindzsás részek között kanyargott az út, időnként jó nagy dagonyákkal. Mielőtt nekirugaszkodott volna a Borsfa előtti dombnak, újabb pihenő szükségét éreztem. Egy mellékúton bementem az erdőbe és a fák takarásában letanyáztam. Ez volt a déli pihenő, úgyhogy kicsit hosszabbra hagytam. Lecuccoltam a leterített ponyvára, spirituszkockán feltettem főni egy vietnami levest. Hamarosan rám találtak a szúnyogok. Idén még nem is volt hozzájuk szerencsém, valószínűleg az általános szárazság miatt, de ebben a sáros patakvölgyben úgy tűnt jól érzik magukat. Megettem a tésztás levest, de nagyon nem esett jól. Kis ejtőzés után aztán mentem tovább. A Sima-hegyre felérve sikerült kicsit elkavarni, már nem igazán bírtam koncentrálni. Pár perc fel-le futkosás után csak meglett a helyes út. Találkoztam egy népes gyerekcsapattal is, Kistolmács irányába tartottak irtózatos zajjal (adjunk hálát a zenélős telefonokért, most már nem elég az üvöltözés, mellé szól a „muzsika” is). Borsfára beérve vedelés a nyomós kútnál, aztán iparkodás, hogy mielőbb kiérjek a faluból. Jó hosszú falu, bő 3 km, még szerencse, hogy nem kell rajta végigmenni, de ezt is soknak éreztem. A falu szélétől irtózatos (vagy akkor ott a hőségben annak tűnő) emelkedő, a betonút mentén záportározók sora. Fent a Borsfai-hegyháton kis kavargás a napégette szántóföldön, majd egy elvadult gyümölcsösben újabb emelkedő. Megint le kellett ülnöm. Valahogy nagyon elkészültem az erőmmel, a kánikula mellett a gyomortáji rossz érzés is egyre erősödött. A tésztás leves határozottan nem tett jót. Egyre jobban éreztem, hogy a kitűzött cél, holnapra eljutni Zalakomárig, nem fog menni. Elkezdtem tanulmányozni a térképet, mi lenne a reális alternatíva, hogy a menetvonaltól a lehető legkevesebbet eltérve tudjak „kiszállni”. Vasúton nem volt rá esély, de Palin, amit keresztez a Kék, alkalmasnak tűnt, hogy onnan bebuszozzak Nagykanizsára. De az még bő 20 km-rel arrébb volt… Kicsit összeszedve magam, egy erdőfolton, aztán egy irtó mély horhosban vezető úton át beértem Valkonyára. A falu abszolút „zsák”, innen aztán közlekedési szempontból tényleg semerre tovább… Északi szélén áll a takaros Rockenbauer Pál turistaház. Erkélyén kedves öreg néni pihent, de sajnos pecsétet nem tudott adni, mert azt fura módon nem itt tartják, hanem pár házzal lejjebb, azt hiszem, a falugondnoknál. Csengetésemre elő is jött a gondnok hölgy és hozta a pecséteket, az MTSZ-es mellett itt van egy kis másik is, ami a turistaházat ábrázolja. Csodálkozott rajta, hogy ebben a „nem fehér embernek való időben” én itt túrázok… Hát igen.
A turistaház mellett kövezett szekérút, zöld folyosó indul neki a völgynek. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a túra utolsó képe…
A völgy aljába leérve erdészház romjait találtam, innen az ösvény nekiment egy szörnyű meredek domboldalnak. Leültem egy farönkre, és éreztem, hogy ez nem megy. Nem lehetett a távolság, mert szoktam ennél jóval többet is menni tempósabban is, itt valami másról volt szó. A kánikula a gyomromat piszkáló nyavalyával karöltve elszívta az erőmet. De itt nem lehetett kiszállni. Valkonyára még csak visszaértem volna, de „világvégi” falu lévén, onnan nagyon ritkán megy a busz. Tovább. Felkaptattam a Gurgó-hegy gerincére, majd az erdőn át le a hajdanvolt (mára csak száraz nádas maradt belőlük) kis tavakig. Itt értem el egy erdészeti aszfaltutat. Előkotortam a szerencsére magammal hozott nagyméretű Dél-Zala turistatérképet, mert a Kéktúra-atlaszban csak a közvetlen környék látszott. Felfedeztem, hogy ez az út levisz a 7-es főútig, ahol az erdészeti út torkolatától pár száz méterre nyugatra buszmegállót is jeleztek. Palinig már nem hiszem, hogy futotta volna az erőmből. A kinézett buszmegállóig is volt még vagy 6 km, de az mégsem 20. Megindultam a délnek vezető aszfalton. Elvileg a zöld jelzés mentén egyenest a buszmegállóhoz juthattam volna, de sehol nem láttam a jelet. Mindegy, az aszfalton nem lehet eltévedni. A gyomorfájás mellé a hányinger is bejött. Egyre erősödött a gyanú, hogy ez valami fertőzés lehet, úgyhogy újra bevettem pár aktívszén-tablettát, ahogy a nap folyamán már néhányszor. Amire még sosem volt példa, az is megtörtént: amikor arra jött egy autó, már elkezdtem gondolkodni rajta, hogy megkérem, vigyen már el egy darabig, legalább a buszmegállóig. De ez igazán méltatlan befejezése lett volna a túrának, úgyhogy kitartottam. Állapotom miatt nagyon hosszúnak tűnt ez a máskor jelentéktelen távolság, de végül csak megérkeztem a dombtetőre, a 7-es út petriventei elágazásához. A buszmegálló romjait megtaláltam, táblát, menetrendet viszont nem. Tudomásom szerint ahol nincs tábla, ott nem áll meg a busz, úgyhogy bementem a szomszédos csárdába kérdezősködni (már akár arra is készen, hogy felbérelem őket, vigyenek már el egy megállóig). De a kocsmáros megnyugtatott, itt tényleg megáll a busz, sőt emlékei szerint kb. 20 perc múlva jönnie is kellett egynek. Remek! Akkor a tábla meg az esőbeálló biztos csak a megélhetési bűnözés áldozatául esett… Visszaballagtam, és a pad romjain nekiálltam kikotorni a zsákomból a váltópólómat, hogy némileg szalonképesebben szállhassak buszra. Na meg persze a pénztárcát. Már épp szétpakoltam, mire feltűnt a busz. Nem 20 perc múlva jött… Pánikszerűen összepakoltam, és csak remélve, hogy nem hagytam ott semmit, felkászálódtam a leginkább szaunára hasonlító járműre. Végre megnyugodhattam. Kanizsán még várt rám egy helyi járatos buszozás; ahhoz, hogy átgyalogoljak a hőségben izzó városon a roppant logikus módon a buszvégállomástól jó távol helyezett vasútállomásig, már tényleg nem volt sem kedvem, sem erőm. Aztán vonat haza…
A kurta-furcsa túra után jó egy hónap szünet következett a „kékülésben”. Szerencsére a rosszullét egy-két napon belül nyomtalanul eltűnt (máig nem tudom, mi okozta), de a nyári bokros teendők egy ideig még akadályozták a folytatást. A kellemetlenségek sajnos nagyon rányomták a bélyegüket erre a túrára, pedig alapvetően szép tájról van szó, kellemes kis dombvidékről. Folytatás: szeptemberben. Sajnos a váratlan események miatt nem Belső-Somogy, ahogy terveztem…
|