?És még egymillió lépés...? - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra (VI. rész) PDF Nyomtatás E-mail
Cikkek - Dél-Dunántúli Kéktúra
Írta: Tapír   

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

 

6. rész

 

DDK

 

---------------------------------- ----------------------------------------- -------------------------------------------- ---------------------------------------- ---------------------------------------- --------------------------------------- ----------------------------------------------- ------------------------------------- 

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

6. szakasz: Zalakomártól Kaposmérőig

 

 

2012. szeptember 29-én szálltam fel a hajnali vonatra, amivel, hasonlóan a legutóbbi hazaúthoz -ritka az ilyen-, átszállás nélkül utazhattam Zalakomárig. ¾ 7-re értem oda, addigra már teljesen kivilágosodott. Kicsit ugyan szemerkélt az eső, de alapvetően kellemes idő volt. Hamarosan levethettem a pulóvert, sőt negyed óra gyaloglás után már a zubbony is lekívánkozott, elég volt a póló.

Elég vegyes érzésekkel vágtam neki ennek a szakasznak. Egyrészt nagyon kíváncsi voltam a vidékre, főleg a Boronka-patak melletti, magyar léptékkel hatalmas erdőségre (hiába vagyok somogyi, ezeken a tájakon még sosem jártam), másrészt kicsit riasztott, hogy a térkép szerint meglehetősen sok út, azon belül is aszfaltút várt rám az erdei szakaszok mellett. Az első bő másfél óra rögtön tömény „aszfaltozással” telt… Zalakomárt elhagyva átvágtam a Domború-dűlőn, átkeltem az M7 felüljáróján, majd elértem egy nagyobbacska erdő sarkát. Itt áll egy romlófélben levő kis esőbeálló, ahonnan az ormándi MTSZ-es bélyegzőt lehet begyűjteni.


1


Ha nem csal az emlékezetem, az egész DDK-n megtett eddigi út során ez volt az első, szelencében a terepen elhelyezett pecsét (ami az OKT-n egyébként oly gyakori). Roppant boldog voltam, hogy nem egy füstös falusi késdobálóba kellett betérnem bélyegezni! Az út itt délnek fordult és gesztenyefák alatt haladt Somogysimonyi felé, balról sűrű erdő, jobbról szántóföld. Az utat sajnos a szokásos módon eldobált szemét szegélyezte mindkét oldalról… Hamarosan átkeltem a Zalakomárhoz tartozó Ormánd rettentően lepusztult kis településén. A házak többsége nagyon rossz állapotban van, láthatólag ez is egy „tezsvírfalu”. Néhányan kint is álltak, várták a buszt. Köszöntem nekik, ők vissza és szerencsére ennyiben is maradtunk. A Zala-Somogy határárok hídja után hamar beértem Somogysimonyiba. Ez is nagyon kis falu, szerintem az atlaszban említett 100 főnél már jóval kevesebben lakják. A címere mindenesetre érdekes, vaddisznót és vadászpuskát is belekombinált a tervező. Az országút ezután keletnek fordult, és egy rettentő sűrű aljnövényzettel megáldott erdőn keresztül futott Nemesvidre. Közben jobbra a hátam mögött nagy lövöldözés kezdődött, gondolom valahol hajtóvadászatot szerveztek (a következő másfél órában folyamatosan lőttek). Nemesvidre beérve rögtön keresztezte utamat a mobil hentes teherautója, amin a tetőre szerelt hangszóró az „Old MacDonald” angolszász gyerekdalocska refrénjének kínai adaptációját harsogva hirdette érkezését a falunak. Mobil gázost és mobil péket már láttam, de mobil hentest… A faluközpontban tiszteletemet tettem a hősi emlékműnél, majd a leírás alapján nekiláttam megkeresni a pecsétet őrző kocsmát. Hát jól eldugták… A tornácon iddogáló atyafiak nem nagyon méltatták válaszra köszönésemet. Bent egy fiúcska unatkozott, jobban mondva magával kártyázott. Kérésemre előadta a pecsétet. Gyorsan bélyegeztem, majd tovább is álltam, valahogy nem volt szimpatikus a hely… A mellékutcában álló óvoda kapujában megálltam szerelvényt igazítani. A bakancskötözésből felnézve vettem észre, hogy az udvaron emlékmű áll, egy 1944. november 5-én a község felett a túlerővel vívott légiharc után lezuhant magyar vadászpilóta, Hóy Tibor emlékét őrzi. Van egy törött légcsavart formázó emlékmű a falon, felette a pilótát ábrázoló dombormű, és vele szemben emlékoszlop is. Túl sok helyen nem találni ilyen emlékműveket az országban…


2


A falut elhagyva először majdnem rossz fele indultam, annyira egyértelműnek tűnt a kínálkozó út… A pieta-szobor mellett először északnak kell fordulni, majd a temető után rögtön keletnek. Itt nem volt olyan kellemes az út, az elmúlt napok esői után kissé sáros volt, helyenként nagylelkűen be is szántották. Kisvártatva akácos erdősávba értem. Roppant szokatlan látvány fogadott. Egész évben alig volt eső, ennek megfelelően poros, fáradt-halvány színű vidékeken át meneteltem, most pedig ez a pár eső szeptember végén szinte tavaszivá varázsolta a kis erdőt: zöldelltek az akácok levelei, alattuk harsogó zöld, harmatos fű… Ez a furcsaság, továbbá a már említett folyamatos lövöldözés a mobilhentes fülsértő trillázásával kombinálva elképesztően szürreális érzéseket keltett bennem…


3


A Kék tesz egy jó kis kitérőt Kisvid felé. A vegyes fenyves-lombhullató erdőben futó homokos dűlőúton értem be a szinte lakatlannak tűnő faluba, majd pár perc aszfalt után el is hagytam azt. A Marót-völgyi csatorna hídja után délnek fordultam egy kis szekérúton. Továbbra is zsenge zöld színben pompázó természet kísért. Egy szimpatikus magaslesnél tartottam egy kis lábápolási szünetet, majd szűk fél óra gyaloglás után meg is érkeztem a következő faluba, az állítólag komoly múlttal rendelkező Nagyszakácsiba (a hagyomány szerint a királyi udvar szakácsai éltek itt). Amúgy jó hosszú falu, de szerencsére keskeny is, és keresztben szeli át a Kék. Örültem, hogy ezúttal elmaradt az egyébként nem ritka, több kilométeres, kutyakoncerttel kísért „falutúra”. Egy mélyen a löszbe vágódott szekérúton kapaszkodtam ki a szőlőhegyre (csak nevében hegy, amúgy 153 m magas). Jobbára akácossal kísérve érkeztem egy kisebb erdősávhoz, ahol az útkereszteződés mellett egy kis kápolnaszerű építményt találtam. Egy első világháborúban elesett fiú, Tibola Andor emlékére építtették szülei. A jelek szerint néha felújítják, korához képest jó állapotban volt. Kicsit szemerkélni kezdett az eső, pár percre leültem a kápolna eresze alá. Míg az eső elálltára vártam, meg is tízóraiztam.


4


Ezt a kis erősávot elhagyva tágas szántóföldre értem, minden irányban több kilométerre elláttam a dombhátról. Sehol senki, csak egy traktor permetezett a távolban. Elhaladtam Illancsmajor, az egykori TSz mellett, ami furcsa kettősséget hordoz: egyfelől számos romos épület és kibelezett jármű rohad a hatalmas bekerített területen, másfelől a most is használt egyik épület ablakában piros muskátlik virítottak, környezetében viszonylagos rendezettség, állatok… Szerencsére a Kék nem tér be a közeli Gadányba, alatta halad az erőszélen. A gadányi műúton átkelve nemrég dózerolt földútra értem, körben némi égett szemét. A dombtetőn aztán DK-nek fordult a főút, szemközt feltűnt Mesztegnyő faluja. Jópofa, fából épült játszótér mellett értem be a faluba. A pecsétet elvileg a tájházban kellett volna megtalálnom, de a tájház hétvégén zárva van (ugye, milyen ésszerű…). Pedig lehet, hogy szántam volna rá egy órát. Átsétáltam a szemközti templomhoz. Mivel kolostor is volt itt (most nem tudom, minek használják az épületet), a templom a szokásos falusi templomokhoz képest nagyon nagy. Be ugyan nem lehetett menni, de az üveges belső ajtón keresztül megcsodálhattam a belsejét, és az előtérben rövid ismertetőt is elhelyeztek róla egy tablón.


5


Kint a napon szusszantam egyet és feltöltöttem a vizes palackjaimat a kerti csapnál. Alternatív pecsételő helyként megadták a közeli Tó büfét is (a tájház alatt van), tettem egy próbát. Úgy tűnik, hétvégente átviszik oda az MTSZ-es pecsétet, mert a pultos hölgy rögtön tudta, miről van szó.

A falut egy hosszú betonúton hagytam el. Átkelve a Somogyszob-Balatonkeresztúr vasútvonalon („természetesen” már ez sem üzemel; 2007-ben bezárták, előtte egy alkalommal még volt szerencsém utazni rajta) beértem egy kis akácosba, aztán egy nagyfeszültségű távvezeték alatt elhaladva már tényleg a rég várt Boronka-melléki „rengetegben” voltam. Balról megérkezett a kisvasút sínpárja is, a következő közel két órában végig velem is maradt.


6


Az erdő övezte Búsvári-halastónál tragikus látvány fogadott: a túrakalauz szerint „nyüzsgő élettel teli” tó felszínén sokezer döglött hal teteme úszott, rajtuk itt-ott madarak lakmároztak. Nem tudom, mi lehetett a nagy pusztulás oka, talán az alacsony vízszint, oxigénhiány a nagy melegben, de fura, hogy a tó gazdái (ha vannak egyáltalán) nem tettek semmit a halak megmentésére. Pedig zömmel jó nagy pontyokról volt szó… A kifolyócsatorna kis betonhídján tartottam ebédszünetet, szerencsére a szél nem felém hozta a pusztulás szagát. A halastó utáni erdő viszont gyönyörű volt, sőt meg merem kockáztatni, az eddig megtett közel 350 km-en sehol sem láttam ehhez fogható erdőt! Öregebb fák alatt futott a kisvasút, bizonyos részeken még utak sem voltak a környéken, a kidőlt fák a földön heverve tértek vissza a körforgásba, szinte „őserdei” körülmények. A csendet csak a szél susogása törte meg.


7


Egy alkalommal szarvascsorda kelt át előttem. (Persze a róluk készített fotó, ahogy máskor sem, most sem sikerült, komolytalan a gépem ilyen felvételekhez.) Nagyon szép volt, már csak ezért az erdőrészletért is megérte idáig gyalogolni! A búsvári rakodónál a kisvasút K-ÉK felé fordult, és a végállomásáig nyílegyenesen tartotta is ezt az irányt. A Kék itt leugrott a sínekről és a párhuzamos, száraz homokkal borított földúton haladt tovább. Errefelé sajnos már több irtás is szegélyezte az utat, az egykori halastavak is teljesen elmocsarasodtak vagy kiszáradtak. Verőfényes napsütésben rúgtam a port. Mélyéger megállóhelyet elhagyva fura hangra lettem figyelmes. Hátranézve hamar észre is vettem a hang forrását, a Mesztegnyői Erdei Vasút Csepel-motoros kis C50-es mozdonykája röfögött felém egy nyitott kirándulókocsit vontatva. Megálltam csinálni róla pár képet, illetve megpróbáltam köszönni a kocsin ülő „kirándulóknak”, kevés sikerrel…


8


Hamarosan elértem Felsőkak végállomást, addigra a vonaton ülők is leszálltak és az esőbeálló körül kezdtek tenni-venni nagy zajjal. Ezután délnek fordult a Kék, egy még mélyebb homokkal fedett útra, amit fenyves szegélyezett; nagyon fura volt ez a pár km-rel ezelőtti „őserdőhöz” képest… A Sárréti-tó után keletnek fordult az út, majd ismét délnek kellett volna, de annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy ezt a fordulót elvétettem és haladtam tovább. Arra eszméltem, hogy már jó ideje nem láttam jelzést. Nosza, térkép, tájoló elő. Megállapítottam, hogy nem vagyok túl rossz helyen, csak egy úttal keletebbre a kelleténél. Kisütöttem, hogy a déli irányt tartva hamarosan el kell érnem a Kéket, mert az egy derékszögű kanyarral újra alám fordul. Úgy is lett; bár addig jó párszor elmondtam magamban, hogy „figyelni, figyelni, figyelni…”! Még fél óra és három derékszögű forduló, aztán beértem Újvárfalvára. Nem találtam túl szimpatikusnak ezt a települést sem. A helyi bélyegzést a jó karban levő, de éppen zárva tartó Noszlopy-kúria kerítésére szegezett kis szelencéből tudtam begyűjteni.


9


Innen sajnos újra aszfaltozás következett Somogysárdig, ami megint csak hosszú falu, csak most nem úsztam meg annyival, mint Nagyszakácsit (egyébként itt is „megállt az idő” bizonyos tekintetben, amint azt a Marx Károly utca névtáblája mutatja ). Viszont itt nem kellett pecsétet hajkurásznom. amilyen gyorsan csak lehetett, átvágtam a falun és a túloldalt sötétlő Nagy-Gyóta erdeje felé igyekeztem. Innen az aktuális szakaszvégpont, Kaposmérő a túravázlat szerint már csak 14 km volt, úgyhogy visszább vehettem a tempóból. Sőt mivel már kezdett alkonyodni, lassan a letáborozásra is gondolnom kellett. Az erdő nyugati szegélyén futó úton Simson-nal felszerelt HVCS rodeózott fel-le (egészen sötétedésig), ezen az úton mindenképp túl akartam jutni. Végül a Nagy-Gyótát északról elérő hajdani szekérút mellett futó szélvédő erdősávra esett a választásom. Azért nem mentem be a nagy erdőbe, mert -szokás szerint- itt is elég sűrű volt az aljnövényzet, egy talpalatnyi helyet nem találtam volna a sátramnak. Közvetlenül az erdősáv mellett, a szántóföld szélén vertem fel a sátrat, bízva benne, hogy távolabbról szemlélve, terepszínével beleolvad az akácosba. A viszonylag meleg idő miatt nem lett volna muszáj sátrat hozni, de a Belső-Somogyban honos viperák miatt inkább zárt hálóhelyen akartam tölteni az éjszakát – nehogy aztán arra ébredjek, hogy kígyót melengetek a keblemen  Mire leszállt a sötétség, elrendeztem mindent. Megettem vietkong levesből meg némi kis ráadásból álló vacsorámat, aztán bevetődtem a sátorba olvasni. Szerencsére elég csendes volt az este, sikerült olyan helyet választani, amerre senki nem járt és vadászok sem durrogtattak a környéken. Megsaccoltam, kábé mennyi idő lehet még a holnapi út Kaposmérőig, beállítottam az ébresztést és elaludtam.

Az éjszaka is nyugodtan telt. Néhányszor felébredtem pozíciót váltani, aztán mindig jó mélyen visszaaludtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy szokatlanul világos van odakint. Mi a fene?? Ötkor akartam kelni, hogy szép kényelmesen leérjek a délelőtti vonathoz, már ¾ 6 volt. Mi történt a telefonommal, miért nem ébresztett? Próbáltam bekapcsolni, semmi. Hát ez meghalt. Azon túl, hogy így sietősebbre kellett fognom az utolsó szakaszt, ez a tény felvetett egy olyan problémát is, hogy nem tudom leadni a szokásos „minden oké”-jelzést, és a feleségemet enni fogja a fene, míg haza nem érek. Ezen sajnos nem tudtam segíteni… Villámgyorsan igyekeztem tábort bontani, de így is közel ¾ órába telt, mire az egész hóbelevancot összepakoltam. Belevettem magam a Nagy-Gyóta sűrűjébe. Bent még eléggé homály volt, úgyhogy fejlámpát kapcsoltam, nehogy puskavégre kerüljek. A követett útvonal „kissé” eltért a térképtől, de mivel friss jelek vezettek, nem igazán zavart. Szép volt az erdő, a növekvő világosságban még egyre szebb is lett. A nagy, öreg fák között madarak daloltak, lassan a nap is feljött. Az erdő szélén ért a napkelte, sajátos fénybe vonva a fákat


10


És a meglepetés: a keletnek forduló utat beszántották. Amúgy is szűkében voltam az időnek, a térképen kinéztem egy”tökön-mákon” irányt, részben a még be nem szántott dűlőutak felhasználásával, részben átvágva a szántáson. Ez utóbbi szakaszok nem voltak túl kellemesek. Útközben a kukoricakórók közül megugrasztottam pár nyulat is. Átvágva a mezőn végül sikerült megtalálni a Kéket, ami a balra elterülő Pati-erdőből jött elő. Sietnem kellett, hogy némi időtartalékkal biztosan elérjem a ritkán járó vonatot, úgyhogy bizonyos szakaszokon beiktattam egy kis futást is. Nem vagyok oda a hátizsákkal-bakancsban való futásért, de biztosra akartam menni. A mező szélén hatalmas tábla hirdette, hogy balra magánterület, a Cingető-patakot tavacskává duzzasztották, ide idegeneknek belépni rettentően tilos. A síneket egy őrház romjainál és a mellette álló, örökre lezárt sorompónál értem el.


11


A Kék nem érinti a kaposmérői vasútállomást; a falu felé sem akartam kerülni, a sínek között indultam el az állomás felé, buzgón tekintgetve hátrafelé. Szerencsére nem jött vonat; a magas töltés és a susnyás miatt problémás lett volna félreállni előle. Végül kb. fél órával a vonat előtt kocogtam be az eléggé elhagyatott, rossz karban levő állomásra. Pénztár már rég nincs itt. Búcsúfotót készítettem; az igazoló füzetbe pedig a következő túra elején aztán sikerült beszereznem egy „Kaposmérő” feliratú vasúti bélyegzést. Maradt még egy kis időm rendbe szedni magam, aztán befutott a vonat, és egy kaposvári átszállással viszonylag simán hazáig utazhattam.

Voltak igazán szép és érdekes részei is a DDK Belső-Somogy szakaszának, de lejárva ezt az útvonalat már nagyon nem csodálkozom, hogy Észak-Somogyban miért van összesen csak két túraútvonal (a Kék északnyugatról, a Piros pedig északkeletről közelíti Kaposvár környékét). Nagyon a mező- és erdőgazdálkodásnak van alárendelve a vidék, talán még az országos átlagnál is nagyobb mértékben. Néhány öregebb, szép erdőt kivéve az akácosok és a dzsindzsásabb, fiatal erdők uralják a szántóföldek mellett a vidéket, a turistautak pedig a kelleténél jobban ragaszkodnak az aszfaltos vagy egyéb épített utakhoz. A falvakban is akadnak furcsaságok. De azért nem mondanám, hogy unalmas volt a táj, főleg hogy az épített környezetben is találni jó pár érdekességet (újra kiemelném a mesztegnyői nagy templomot és az erdei vasutat). Aki teheti, ne hagyja ki Belső-Somogyot, mindenképpen tovább színesíti, árnyalja az országunkról alkotott képet!

 

Hozzászólások
Keresés
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
tapír |2013.02.24 19:04:12
Kassai tanyáját a következő túrán volt szerencsém látni - messziről.
A töltő remek ötlet, vevő lennék egy ilyenre! Egyelőre egy plusz telefonnal oldottam meg a vésztartalék kérdését, de ez a "tekerős lámpa - töltő" sokkal hasznosabb eszköz...

Szerintem nem túl sokan járnak túrázni Somogyban-Somogyba, bár Kaposvár környékén úgy hallottam elég erős túramozgalom van. Bár az szerintem inkább a Zselicre korlátozódik. Sajnos "Somogyország" hatalmas erdőségei már bevonultak a történelembe, de azért maradtak még érdekes részek.
Öregindián |2013.02.24 12:07:09
Megint nagyon jót írtál! Kaposmérőn jártam, mi vonattal utaztunk oda a barátommal. Szép, tipikusan somogyi táj. A községben két kiváló íjkészítő él és dolgozik,az egyik a Kassai, a másik a volt tanítványa,Gelencsér. Az utóbbinak egyébként ebben a térségben legelnek a bölényei(!), azt hiszem, Curtis járt is nála. A barátom kiváló íjat vásárolt Gelencsértől. Ami a lemerült telefont illeti, hát ilyen egyszemélyes túrára érdemes lenne elvinni kurblizós elemlámpát. Számomra Bagira barátom alakított át egyet, telo csatlakozóval. Igaz, sokat kell tekerni a feltöltéshez, de vészesetben használhatóvá teszi a telefont.Nem beszélve arról, hogy egyben erősfényű ledes lámpaként is használhatom. Majd lefényképezem, és felteszem az Eszközökbe.
kontrra |2013.02.23 20:03:18
Ismét egy számomra teljesen ismeretlen területet jártam be segítségeddel, kösz.
Még autóval se jártam arra.