Az előző rész végén említett téli szünet a hihetetlenül szeszélyes időjárás, vagyis a tavasz teljes hiánya miatt nagyon hosszúra nyúlt. A várakozást megunva, bízva a szerencsében (és az esőruhámban), a nagy esőzésekkel riogató időjárás-előrejelzéseknek fittyet hányva, végül április másodikán hajnalban újra útra keltem. Elsődleges célként a Mecseki Kék teljesítését tűztem ki Mecseknádasdig, másodlagosan pedig a DDK tényleges befejezését Szekszárdon, de ezt a körülmények függvényévé tettem azzal, hogy majd helyben döntök a folytatásról. Mindenesetre 3 napra elegendő élelemmel, bőséges mennyiségű vízzel (erre, mint kiderült, nem lett volna szükség, mert ezen a vidéken szép számmal vannak források, és ezek a máshol tapasztaltakkal ellentétben -most legalábbis- valóban működtek is), tartalék ruhával és sátorral is felszerelkezve, a DDK-n eddig megszokottnál nagyobb és nehezebb málhával vágtam neki az útnak.
Biztatóan indult a nap, nálunk teljesen száraz, nem is vészesen hideg idő volt. Hosszú vonatozással közelítettem meg Abaliget vasútállomását. Útközben „csodákat” láttam, az elmúlt időszak rengeteg csapadéka miatt nagy területeket borított a belvíz, a Kapos medencéjét pedig szinte teljesen elöntötte ez az amúgy elég jelentéktelen folyócska. (Mikor tavaly ősszel átkeltem rajta Kaposmérőnél, szinte fel sem tűnt az a kis, majdnem kiszáradt árok. Hát most jól megmutatta, mire képes…) Időközben sajnos eleredt az eső, Dombóvárnál már világosan láttam, nagy szükség lesz az esőruhára. A várható sok eső miatt most a szokásosnál „nehézsúlyúbb” ruházattal készültem, a honvédségi esővédő kantáros nadrágját vitorlázó, bélelt kabátommal egészítettem ki. (Ez ugyan nem lélegző típus, de útközben sokszorosan bebizonyította: jó ötlet volt őt hozni.)
Ebbe az esővédő páncélzatba beöltözve szálltam le a vonatról Abaliget állomásán, ahol október végéhez képest sok minden nem változott: most is nedves, szürke idő volt és most is fát rakodtak vagonokba… A síneken átvágva felkapaszkodtam egy rézsűn, ennek tetején rögtön szembesültem is az első problémával, a fent futó úton ugyanis semmi nem utal rá, hogy jobbra avagy balra megy tovább a Kék. A jobb oldal tűnt valószínűbbnek, de miután 300 méteren át nem találtam jelet, inkább mégis megpróbáltam a balt – és az volt a helyes, csak kissé arrébb kezdődött a festés… Az erdőbe belépve tipikus november végi, ázott barna, vigasztalan látvány tárult elém, a tavasz legkisebb jele nélkül.
Abaliget vasútállomása közel 6 kilométerre van a névadó falutól. Az út a faluba olyan vidéken fut keresztül, ami magán viseli a tájegységek szélein megszokott „átmeneti” jelleg minden csúnyaságát: jellegtelen, favágóktól megtépázott, nem túl sok izgalmat felvonultató hullámvasutazás dzsindzsás erdőből ki-be, szántóföldön át, stb. Mindez színesítve egy kis csapóesővel. (Az állomástól műúton is megközelíthető a falu, de az eső ellenére sem volt kedvem ehhez a megoldáshoz, különösen, hogy ez az út a térképen „cigánytelep”-ként jelölt településrész mellett vezet el. A csiroki rezervátumokat általában nem szokták külön feltüntetni a turistatérképek; hogy itt mégis megtették a készítők, ez épp eléggé intő jel volt számomra…) Mire felértem a falu feletti névtelen dombra, elállt az eső, és a szél elkezdte megszárítani a ruhámat. Megpróbálkoztam egy panorámafotóval a völgyben megbúvó faluról, a pára miatt nem sok eredménnyel. A völgybe egy, az eső ellenére is meglehetősen kemény földúton ereszkedtem le, majd a faluszéli istállók romjai mellett patakká átlényegülő ösvényen megérkeztem Abaliget „Rózsadombjára” (tényleg így hívják). A rendezett, de kihalt üdülők mellett a felduzzasztott tavacskáig futott az út, majd ennek partján tovább a híres barlang bejáratáig. A barlang pénztára volt az első pecsételőhely ezen a túrán, és legnagyobb meglepetésemre találtam is ott egy pénztárost. Mivel rajtam kívül nem volt más a környéken, nem fenyegetett a veszély, hogy megnézhessem a barlangot, de mivel már voltam bent más alkalmakkor, ezt most annyira nem is bántam.
A Kék a barlang melletti meredek hegyoldalban kapaszkodva megy tovább. Víznyelők között kanyarogva kaptattam egyre feljebb, közben azon gondolkoztam, hogy mióta elhagytam a Kőszegi-hegységet, a DDK-n tulajdonképpen nem is találkoztam egyetlen valamire való heggyel sem. Itt viszont rögtön töményen „megkaptam a magamét” Jó két km folyamatos emelkedés után egy kis hullámvasút, majd megérkeztem a volt Petőcz-akna tisztására. A hajdani bányaüzemet teljesen elpucolták, az uránbányászat emlékét az aknát fedő betonlapon álló kis emlékmű őrzi. Felirata szerint az 1964 és 2000 között létezett akna mélysége 1146 m volt – hát ez tényleg nem semmi!
Az aknához felvezető aszfaltúton mentem tovább (végénél az elmaradhatatlan halom mindenféle háztartási hulladékból). Lent a mély völgyben patak zúgott hangosan, na ilyet sem hallottam régóta! Egy hajtűkanyarnál otthagytam az aszfaltot és az imént látott patak mentén újra felfelé kezdtem kapaszkodni. Itt-ott néhány hófolt fehérlett, viszont, remélhetőleg most már tényleg a tavaszt jelölve, egyre nagyobb mezőkben feltűnt a friss medvehagyma is! A bőségesen csobogó Pálos-kút környékén már valóságos zöld takaróként borították az avart az élénkzöld levelek. A Pálos-kút foglalt forrása most amúgy háttérbe szorult a hegyoldalban mindenhol feltörő források mellett – ennyi vizet már rég láttam egyszerre!
Hamarosan felértem egy nagy kiterjedésű platóra, ami egy hatalmas kelta földvár maradványai és egy nagy pálos kolostor romjai mellett számos halomsírnak is helyet ad. Érdekes hangulata volt a helynek, bizonyára eleink nem véletlenül választották pont ezt a környéket. A hajdani földvár nyugati sáncának maradványait inkább csak sejtettem, mikor áthaladtam rajtuk (a keleti oldalon már sokkal látványosabb volt a dolog). Megérkeztem egy nyílt területre, szemben egy érdekes „ojjektum” állt, mérete alapján turistaház is lehetne, de nyílászárók és berendezés hiányában inkább egy masszív, kőépítésű esőbeállónak tűnt.
Már épp kezdtem gondolkodóba esni, hova is tűnhettek a kolostor romjai, mikor hátrafordulva egy magas bokorsor mögött felfedeztem őket. Őszintén szólva nem erre számítottam, jelentéktelen kis falmaradványokat vagy kőhalmokat vártam, ehhez képest elég nagy területű és viszonylag magasan visszafalazott építményt találtam. A falak szépen kirajzolták a hajdani épület alaprajzát. Sajnos a kiterjedése miatt nem tudtam olyan fotót csinálni, amin látszik az egész romterület; de a méretek érzékeltetéséhez a gép elé álltam én is.
Nekiláttam a tízórainak, közben sétálgattam a falak között. Az északi kapun kilépve még jobban meglepődtem, az építmény mögötti erdőben további romok bújtak meg, a hajdani kolostor-együttes tényleg nagy lehetett!
Folytatva az utat, hamarosan átkeltem a kelta földvár egykori keleti „kapuján”, majd ereszkedni kezdtem a következő ellenőrző pont felé. Roppant fura volt ekkora hegyek-völgyek között járni, amerre néztem, meredek hegyoldal vagy mély patakszurdok, „normális” erdő (értsd: nem az eddigi út java részén domináló akácos). Tényleg elszoktam már az igazi hegyvidéktől… De jó is volt végre újra ilyesmit látni!
A Dél-Dunántúli Piros keresztezése után sajnos már traktorok szántotta földúton mehettem tovább. Nemsokára elértem a „Patacsi-mező” ellenőrző pontját; az ott álló, szépen felújított házikó (nem tudom, mire használják, masszívan be volt zárva) előtti egyik fára szögelve megtaláltam az OKT-n annyira megszokott kék-fehér vasszelencét, benne bélyegző helyett öntapadós pecsétnyomatokkal. (Már önmagában öröm volt az előzetes adatgyűjtés során felfedezni, hogy a mecseki szakaszon egyetlen kocsmába sem kell betérnem, hogy a cigifüstben, értetlen tekintetek kereszttüzében valahogy begyűjtsem az igazoló pecsétet.) Épp dél volt, rázendítettek a pécsi Székesegyház harangjai. Azt gondoltam, messzebb van a város, de teljesen olyan érzésem volt, mintha a templom közelében állnék (lehet, hogy csak a völgy hozta fel ennyire a hangokat). Persze a város más, kevésbé kellemes zajai is megrohantak.
Továbbhaladva felkaptattam a Vörös-, majd a Rózsa-hegyre. Újabb meglepetés: a pár centis hóban egymás mellett zöldellt a hóvirág és a medvehagyma… Igencsak megkeveredett idén a tavasz, ilyet még sosem láttam! Rövidesen a Remete-rétnél kereszteztem a forgalmas Orfű-Pécs utat, majd az út mentén északnak fordultam. A Kék vékony ösvénye a meredek hegyoldalban futott, lent a völgyben az aszfalt, körös-körül temérdek medvehagyma!
A kellemes ösvény nem tartott sokáig, kb. másfél kilométer után a völgyből felkapaszkodott egy erdészeti út, innentől egy jó darabon a híg mocsárrá dagasztott földút és a farakások között kellett tovább jutnom. Ezt a nemszeretem-szakaszt leküzdve „beestem” egy újabb völgybe, aminek az alján, öreg erdő közepében, körben zsenge, harsogó zöld medvehagyma-mezővel, csobogó forrás mellett szép kis turistaház állt, mellette esőbeállóval, tűzrakó hellyel, mindennel, ami kell. (A ház mellett zománctábla: „Csak a szívtelen és tudatlan nem védi a hasznos állatokat és az éneklő madarakat!” Mennyire igaz…) Annyira idilli volt az egész, annyira kilógott abból az összképből, amit a DDK során eddig tapasztaltam, hogy alig tudtam elhinni. Körbefotóztam, friss vizet vettem a forrásból, aztán ezen a mesebeli helyen nyugodtan szemlélődve elköltöttem ebédemet.
Az idillnek sajnos hamarosan vége szakadt. Még nem végeztem az ebéddel, mikor újra nekieredt az eső. Már teljesen megszáradtam, nagyon nem hiányzott. Újra felrángattam a „páncélzatot”, felmálháztam, majd nekivágtam a hegyoldalnak. Rövidesen masszív esőbe váltott a csepergés. A völgyből kikapaszkodva mocsárrá dagasztott erdészeti úthoz értem, körben erdőirtás nyomai. Úgy tűnt, pont a fő szállítási útvonalon futott a Kék, mert jó darabon a sártengert kerülgetve kellett előreküzdenem magam, közben fentről is zúdult az áldás… A következő ellenőrző pontig megtett közel 4,5 kilométerről sok érdekeset nem tudok mondani, az erdőgazdálkodás miatt ez az erdő már valahogy „nem volt az igazi”. A Fehér-kúti kulcsosház volt a következő pont; már majdnem elértem, mikor a Kék egy teljesen érthetetlen kitérőt tett dél felé az egyenes útról. Mindegy, ráértem, gondoltam, hű leszek a nyomvonalhoz, maradtam rajta az aszfalt helyett. A kitérő értelmét nem fedeztem fel később sem, de végül csak megérkeztem a látszólag jó karban levő kulcsosházhoz. Az ajtó feletti eresz fedezékében beragasztottam az igazoló matricát.
Előkotortam egy müzliszeletet a zsákomból, hogy kicsit doppingoljam magam a továbbiakhoz. A zuhogó eső kicsit sem enyhült, teljesen „besimult” felettem az ég. Na, gondoltam, még a végén tényleg bejön a meteorológusoknak a keddre jósolt 20-30 mm… Gyerünk tovább. Bő 3 km kanyargás következett Árpádtetőig, ahol elértem a rettentő forgalmas 66-os utat. Ahogy kibukkantam az erdőből, az első, amit megláttam, a MECSEXTRÉM PARK hatalmas táblája volt velem szemben. Hát tényleg extrém élmény volt ott állni a felhőszakadásban Nagy nehezen átkeltem a főúton (rajta víz hömpölygött, ezt csapták szerteszét az autók-kamionok), majd átkacskaringóztam a PARK építményei között. A túloldali parkolóban emlékművet találtam, mely zavaros 20. századunk egyik igen abszurd epizódja lezárásának állít emléket.
Továbbhaladva a fenyvesben, az út mellett „akadálymentes tanösvény” tekergett, a föld fölé kb. térdmagasságban fából építettek pilléreken nyugvó „gyalogutat”, na ilyet sem láttam még sehol. A mozgássérültek szempontjából mindenképpen szép eredmény!
Sajnos a következő jó pár kilométerről sok jót nem tudok elmondani. Rájöhettem, miért nincs ezen a részen egyetlen kulcsosház sem. Az erdőgazdálkodás felprédálta a vidéket, a Kék is erdészeti utakon, jó darabon aszfalton tekergett az irtások között, a maradék erdő sem nyújtott valami szívderítő látványt. Ehhez jött még a folyamatos, sűrű eső. Nagyon örültem, mikor egy jókora szarvascsorda, majd egy kis mesterséges tavacska végre megtörte a nem túl szívderítő összképet.
A kis tó mellől felkapaszkodtam a Petőfiakna és Bétaakna közötti aszfaltútra. Ennek keleti oldalán hatalmas kiterjedésű és mély külszíni fejtés húzódik, az út melléke pedig meglehetősen szemetes. Na ez a kép volt igazán lelombozó. Az aszfalton kb. egy kilométert tettem meg, majd a Kék betért egy szemetes dzsindzsásba, és a tüskés bokrok között bujkálva a Köves-tető felé kanyarodott. Ennek csúcsára nem ment fel, alatta futott végig. Érdekes látvány volt az erdőben „szétdobált” hatalmas szürke kövek serege (sajnos valaki ide is ki bírt cipelni némi szemetet…).
A Hotel Kövestető mellett elhaladva kiértem a Hosszúhetény-Komló műútra. A Kék ugyan egy darabon az út mellett fut a völgyben, de a sár miatt inkább az aszfaltot választottam Zobákpusztáig. A falu előtt aztán a jelzés is feljött az aszfaltra. Zobákpuszta Komlóhoz tartozik, pár tucat házon kívül nagyjából semmi nincs ott (még a kis kocsma-vegyesbolt is bezárt), viszont a keresztező műút elég forgalmas, kamionok is száguldoznak rajta, úgyhogy a lakosságnak még nyugalom sem jut.
A már említett bezárt kocsma-vegyesbolt rácsáról begyűjtöttem a pecsétet helyettesítő matricát, majd pihentem pár percet a tornác fedezékében. Rendületlenül zuhogott. Lassan közeledett az este, ideje volt az éjszakai szálláson gondolkoznom. Bár hoztam magammal a kis sátramat, az eső mennyiségét figyelembe véve jó lett volna valami masszívabb menedék. A turistakalauz említett egy esőházat a Kék mentén kicsit távolabb a Hidasi-völgyben, kiemelve, hogy az egy igen jó táborhely, tehát azt jelöltem ki célként aznapra. A sáros ösvény helyett ismét a párhuzamos aszfaltot választva gyalogoltam kb. másfél kilométert a völgy bejáratáig, majd a patakot követve bevettem magam a völgybe. Az esőt leszámítva meglehetősen kellemes volt a kép, a lent kacskaringózó patak mentén hullámvasutazva haladhattam egyre beljebb a sűrűbe.
A térkép szerint az esőház a völgy egy kiszélesedő részén, kis tisztáson áll. Odaérve erre az eltéveszthetetlen helyre mindent láttam, csak esőházat nem. Fatolvajilag kicsit mintha meggyalázták volna a környéket. Valószínűleg ennek esett áldozatul az esőház is, felderítve a rétet, az említett helyen csak pár üszkös deszkát találtam. Ugrott hát a stabil éjszakai szállás. Kicsit feljebb mentem a patak mentén, majd egy kis vízmosást követve kikapaszkodtam a völgyből. Fent egy kis vízszintes placcot kiválasztva ledobáltam a cuccom, megtisztítottam a területet az ágaktól, majd felhúztam a sátrat. Nem volt túl biztató, hogy már akkor vizes volt, mikor kihúztam a zsákjából… Valahogy utat talált magának befelé ez a rengeteg eső. Beszórtam a magammal hurcolt sok mindent, majd bemásztam és a holmik között elnyúlva megvacsoráztam. A sátor előtti minimális esőmentes helyen Esbit-kockán egy kis krémlevest is rittyentettem, hogy feldobjam a húsvéti sonka maradékából készített szendvicset valamivel. Mire végeztem a vacsorával, már látszott, hogy ezt a sátrat nem ilyen időre találták ki. Nagyon kicsi és könnyű, de csak egyrétegű és az elmúlt közel 10 évben az is nagyjából elvesztette az impregnálását. A zuhogó esőben hamar átázott; ehhez jött még a vizes holmimból kiszálló pára. Ez nem jelentett sok jót… Előszedtem a térképet. Az egész napot, az előttem álló éjszakát, a körülményeket és felszerelésem állapotát értékelve arra jutottam, hogy az elsődlegesen kitűzött célt, Mecseknádasdot mindenképpen el fogom érni, de a folytatás már több mint kérdéses. A végső döntést másnapra hagytam, hátha éjszaka eláll az eső és egy ragyogó, verőfényes napra virradok. Hahaha… Még olvastam egy kicsit, aztán irány az álom.
Az esőt leszámítva csendesen telt az éjszaka. Néhányszor felébredtem, kicsit hallgattam, hogyan kopognak az esőcseppek a sátor tetején, aztán aludtam tovább. Hajnalra elállt, addigra viszont kis sátram tényleg végleg feladta a küzdelmet az igen nagy mennyiségű „égi áldással”. A beszivárgott víz az enyhe lejtés miatt kis tócsában gyűlt össze a bejáratnál, ebbe mocorgás közben időnként beleért a hálózsák lábrésze, ami így egyre vizesebb lett. A pára miatt pedig lassacskán a többi része is meglehetősen nyirkossá vált. Valamivel 6 óra előtt aztán meguntam a forgolódást és előkászálódtam. Odakint brutál köd fogadott, valódi novemberi tejföl, nyoma nem volt a pirkadatnak. Az eső ugyan nem esett, viszont a köd vadul szitált… Feltettem egy csajka teavizet, aztán nekiálltam elpakolni a kirakodóvásárt. (Az erős szitálás -de lehet, hogy időnként valódi eső- miatt az esőruhát sajnos nem kellett elrakni…) Mire ezzel végeztem, már kivilágosodott annyira, hogy nem kellett a fejlámpa. A keskeny vízmosás mentén leereszkedtem a patak mellé (még nehezebb volt, mint felmenni), aztán megindultam keletnek a völgyben. A sok eső miatt a patakocska elég haragos képet mutatott.
A völgy minden kis oldalágából további patakok csatlakoztak be, de gyakorlatilag az összes út, ösvény is vízfolyássá változott… Rég láttam már ennyi vizet egyszerre, mindez szöges ellentéte volt a tavalyi szárazságnak, amiben az út nagy részét megtettem. Kicsit feljebb, ahol kiszélesedett a völgy, a „főpatak” földrajzkönyvekbe illő példáját mutatta be a meanderező medernek: szép ívek, épülő-pusztuló partok mutatták be kicsiben a víz munkáját. Mindehhez a ködön átderengő fény adta a sejtelmes megvilágítást. Pár száz métert egy vékony aszfaltúton tettem meg, aztán újra visszatért a Kék a patak mellé, végül nem messze a forrásától végleg elhagyta azt. Szuszogtató emelkedőn kapaszkodtam ki a völgyből, egy farakodónál értem ki az imént elhagyott aszfaltút Kisújbányára vezető mellékágára. Itt még sűrűbb volt a köd, sőt a 400 m körüli magasság miatt gyanakodni kezdtem, hogy ez már inkább felhő… Az elég ócska utat követve ereszkedtem be a mély völgybe, ahol Kisújbánya rejtőzik. Az út minőségéből és a „világ végi” helyből arra számítottam, hogy egy elhagyott, pusztuló faluba érkezem majd, szóval teljesen meglepett, amit találtam. A falu nagyon tip-top, a házak zömét szépen felújították (ezen az úton elég érdekes lehetett behordani az építőanyagot), nagyon hangulatos volt a kép. A „központban” faluház, harangláb.
Csak éppen sehol nem volt egy lélek sem; úgy tűnik, ez is egy üdülőfalu. Mondjuk ezen nem csodálkozom; a régi idők elmúltával mi a fenéből éljen meg itt az ember, aki még nem nyugdíjas… Az igazoló pecsétet a falu közepe táján álló kulcsosháznál gyűjtöttem be. Tovább haladva ért egy kis meglepetés. Nem tudom, hogy a házak között kanyargó patakocska időszakos vagy állandó vízfolyás-e, de számos helyen híd nélkül keresztezte az utat. Hol bokáig, hol lábszárközépig érő vízen kellett átgázolnom. Bakancsom idáig nagyon vitézül bírta, de most feladta a küzdelmet, ide már inkább combig érő gumicsizma kellett volna… Végül elfogyott a falu és egy újabb keskeny völgyben találtam magam, egy újabb névtelen patak társaságában (legalábbis a térképre nem írták rá a nevét), csak ez most keleti irányba tartott. Elég vadregényes, meredek falú völgy volt, kicsit beljebb pedig egy elég jó állapotú esőházikót is találtam. Ha itt tölthettem volna az éjszakát, lehet, hogy meg sem állok Szekszárdig, mert nem ázott volna rommá a hálófelszerelésem…
Hamarosan kis vízesések sora következett; a patak kibillent sziklarétegek között vágott magának utat lefelé. Elképesztően gyönyörű volt, sajnos fotón nem tudom visszaadni…
Átkeltem egy masszív hidacskán és haladtam tovább lefelé. A patak helyenként teljesen szétterült a szűk völgy aljában; az összes kisebb-nagyobb oldalágon pedig újabb és újabb csermelyek csatlakoztak bele. Álmélkodva, lassú tempóban sétáltam. Hamarosan vízesések újabb sora következett.
Elértem a Kisújbánya és Óbánya között félúton álló kulcsosházat, ami megint csak jó állapotnak örvend, sőt a szikkadni kirakott bakancsok alapján még turisták is tanyáztak benne. Nemsokára még több hétvégi házikó következett, némelyik egész újnak tűnt. Na itt végképp nem értettem, hogyan hordták be hozzájuk az anyagot; csak egy keskeny, ócska szekérút kanyargott fel idáig, itt-ott keresztezve a patakot… Az út mentén tájékoztató táblákról lehetett megismerni a hajdan Kisújbánya megélhetését adó üveggyártást. (Ami eszembe sem jutott: a vízimalmoknak nagy szerepe volt ebben az iparágban, mert ezek őrölték a patak gondosan válogatott kavicsaiból az üveg alapanyagát adó „békaport”, illetve a csomagolásra szolgáló faanyagot is ezek segítségével fűrészelték fel. Az „Isten háta mögötti” faluból a szurdokon át szalmával bélelt hátikosarakban hordták le az üvegárut Óbányára, majd szekereken szállították a környékbeli borvidékekre -van egy pár- felhasználásra.) Lassacskán megérkeztem Óbánya szélére, ahol újabb víziátkeléseket kellett végrehajtanom; bakancsomnak most már tényleg minden mindegy volt.
Két kis tavacskát találtam itt, melyeket a patak egy elterelt ágából duzzasztottak fel. A falukép itt is nagyon tetszetős volt; látszott rajta, hogy sváb gyökerű település. A templommal szemben álló kocsmában kellett volna bélyegezni, de az zárva volt. Bementem a szomszéd, felújított épületbe. Valamiért azt gondoltam, az az önkormányzat, de csak egy galéria volt; belépve szétugrasztottam egy ifjú szerelmespárt. A leányzó volt a kiállítás felügyelője. A pecsétről nem tudott, de felhívta az önkormányzatot (szomszéd ház, csak a túloldalán volt a tábla, azért nem láttam), azt mondták, oda bemehetek. Előtte azonban még lehámoztam magamról az igen jó szolgálatot tett esőnadrágot, valamint kifacsartam a zoknijaimat is. Az önkormányzatos hölgy igen kedvesen pecsételt a füzetembe, aztán mehettem is tovább. Elővettem az utolsó, még az éjszaka hidegét őrző csokimat (melengetnem kellett egy kicsit, mert annyira megdermedt, hogy majd’ beletörött a fogam), és azt majszolgatva az aszfaltúton megirányoztam a szükség szülte szakaszvégpontot, Mecseknádasdot. Jó darabon a Kék is az úton haladt, majd a Stein-malom üdülőtelepénél eltért jobbra, fel a dombra.
Mecseknádasd délnyugati végén, a temetőben áll egy kis árpád-kori templom. Mivel nem készültem buszmenetrenddel és általában ilyenkor szoktam pont lekésni a buszt, nem tértem be a temetőkertbe megnézni, egy messzebbről lőtt fotó lett a szakasz utolsó fényképe.
Mecseknádasd jó hosszú falu, vagy két kilométert meg is tettem benne, mire végre megérkeztem a buszmegállóba. Nagy szerencsém volt, rövidesen érkezett is egy járat, amivel bemehettem Pécsre. Sajnos így szakaszzáró fotó sem készült, bár hivatalosan ez nem is szakaszvégpont, mert a Kék elkerüli a falut.
Csapzottan, sárosan kapaszkodtam fel a távolsági buszra az „úri közönség” közé, volt is csodálkozás. Közel fél órát tartott az út Pécsre; ott egy rövid séta a város kevésbé hangulatos részén át a vasútállomásra. Ismét szerencse, épp indult egy távolsági személyvonat Budapestre. Erre felkaptam, elhelyezkedtem a vezérlőkocsiban és végre felvehettem a régóta vágyott tiszta, száraz pólót. Pár megálló után felszabadult a vagon bringaszállító szakasza, átköltöztem oda. A kampókra fellógattam a kabátom és az esőnadrágom száradni, a bakancsot a fűtőtest mellé állítottam és a lecsapható üléseken elnyúlva szemléltem a tájat. Egész kellemesen éreztem magam, el tudtam volna viselni ezt az utazást egész a Déliig. Dombóváron azonban megálltunk, és a vezérlőfülkéből pár perc után előbukkanó mozdonyvezető meglepetten konstatálta, hogy én még mindig ott vagyok. A kalauz ugyanis „elfelejtett” szólni, hogy Dombóvártól pótlóbusz van. Na, gyors bakancsrángatás, összepakolás. Nem sok kedvem volt a buszhoz, de ismét minő mázli: épp indult egy vonat Kaposvárnak, így alternatív útvonal nyílt hazafelé, csak eggyel több átszállással. De legalább másfele, mint ahogy jöttem. A Kapos elöntött völgyében futott a vonat, egészen elképesztő mennyiségű víz borította a földeket… Átszállás Kaposváron Fonyód felé, láthattam, hogy Belső-Somogy sem maradt éppen szárazon. (Útközben szocio-körképem is bővült néhány újabb érdekes elemmel…) Utolsó átszállás Fonyódon (az állomás tömve „legkedvesebb” útitársaimmal, a középiskolás diákokkal), aztán végre hazaértem…
Mindent egybevetve, egyáltalán nem bántam meg, hogy az esős idő ellenére is nekivágtam a Mecseknek. Az igen furcsa télvége roppant érdekes élményeket adott (pl. a hóban egymás mellett virító hóvirág és medvehagyma sosem látott együttállása), és a turistafalkákat, favágókat is megúsztam, nagyon nyugodt és csendes volt a vidék. („Csak a hülyék mászkálnak kint esőben…” ) Néhány helyet leszámítva (pl. Bétaakna környéke) nagyon szimpatikusnak találtam a Mecseket, biztos vagyok benne, hogy még vissza fogok térni ide és alaposabban felderítem. Kedvcsinálónak mindenképpen jó volt a Kék. A tervvel ellentétben ugyan nem jutottam el egy menetben Szekszárdig, de ugye a tervek arról híresek, hogy változhatnak. És mivel egyedül járok, teljesen rugalmas is lehetek: majd befejezem legközelebb, addigra a tavasz is beköszönt…
Befejezése következik: „hullámvasutazás” a Geresdi- és a Tolnai-dombságon át Szekszárdig…